Nem is tudom, ide való-e ez a bejegyzés, hiszen most egy esküvői fotózásról írok. Azaz annál sokkal többről.
Történt ugyanis, hogy Cortonába kaptam meghívást egy esküvő fotózására. Cortona különleges hely. Állítólag Olaszországban a második legtöbb esküvő ebben a kis toszkán városkában köttetik.
Cortona egy középkori kisváros, nagy fallal körülvéve. A falon belül tipikus szűk kis utcácskák találhatók. Nincs is sehol kétirányú forgalom. Egy dombtetőre épült településről van szó, amely már az etruszkok által is lakott volt. Ennek megfelelően tömény történelem lengi körül az épületeket, de az embereket is.
A város legprominensebb szállodájában kaptunk szállást. A szálló valamikor az 1200-as években épülhetett. Minden ízében román kori. Boltívek, alacsony mennyezet, kő a kövön... Fantasztikus. Ehhez hozzá járul a XXI. század minden kényelme: a szobák (és fürdőszobák) felszereltsége, a társalgók kényelmes kanapéi, a wi-fi mind-mind luxuskategóriájúvá avanzsálják ezt a csodát. Na meg persze a panoráma. Kinézve mindenhol háztetők, a háztetők alatt pedig az elterülő dimbes-dombos és ciprusokkal szegélyezett toszkán táj.
Az esküvő szűk körű volt. Reggel a menyasszony és a vőlegény készülődését kellett megörökítenem, majd a városháza következett. Tipikus középkori, nagy lépcsős, kőmonstrum. Ilyet az ember csak filmeken lát. Konkrétan a Napsütötte Toscana című filmben. De amíg vonultunk, vagy csak úgy tengtünk-lengtünk, sétálgattunk a városban - mindig úgy éreztem magam, mintha díszletek közt járnék. Pedig ez egy nagyon is élő város. Suliba mennek a gyerekek, piaci kofák árulnak a falak mellé húzódva. Bár, mintha ők is egy mese szereplői lennének.
Tehát vonultunk a Városházára. Ott egy fiatal, természetesen jól öltözött srác adta össze az ifjú párt. A szertartás egyszerű volt és nagyszerű. Nem volt sok, nem volt kevés. épp elegendő volt. Volt időm mindent körbe fényképeznem.
Minden nem lehet mese szerű. Nálam is volt egy kis krach. A nemrég vásárolt hiper-szuper Canon 5D-m az esküvő közepén ledobta magáról fölöslegesnek gondolt terhét, a tükröt. Nem volt időm gondolkodni, vagy bosszankodni. Gyors váz csere - mert hát egy profi egy vázzal nem indul el esküvőt fotózni - és folytatódott a show! :)
Ilyenről eddig csak rémtörténetekben hallottam. De ez nem mese, ilyen tényleg van! Mindenre fel kell készülni!
Az esküvő után fotózkodás a Városháza különböző pontjain; erkélyen, lépcsőn, zászlókkal, stb. Mivel nagyok a szintkülönbségek, nem egyszerű a féltonnás málhazsákommal rohangálni ide-oda. Be kell vallanom, elfáradtam. Vissza is vonultunk a szállodába, ahol egy 20 perces pihenőt adtunk egymásnak. Ránk is fért, hiszen már a ruházat is kezdett tapadni a bőrünkre. Kellett egy kis felüdülés.
Egy óra körül kezdtük el a páros képek elkészítését. Először a szállodai szobában, hiszen az már önmagában is egy időutazás volt. Az ifjú pár erkélye megint csak adott lehetőséget pár jópofa kép elkészítésére. (A kedvencem a korban ezer évvel későbbre datálható napágyon való pihegés.)
A szálloda folyosói, társalgói kimeríthetetlen tárházai voltak az esküvői fotózásnak. Ha rossz idő lett volna, akkor is találtunk volna különös helyszíneket az eseményhez.
Most volt lehetőségem először kipróbálni a vakumra "tekerhető" derítőlapot, ami most kónuszként funkcionálhatott. Nagyon különleges hatású képek születtek vele a szűk lépcsőházban.
A nagy dobás azért mégis csak maga Cortona. A táj, az épületek csak úgy kínálták magukat. Már előző nap egy nagyon gyors és nagyon rövid sétát tettünk a városban felmérni a lehetőségeket. Azok meg minden méteren adódtak. Sőt! Ha csak egy helyben álltak volna és körbe járom őket, akkor is minden irányból gyönyörű képeket lehetett volna készíteni. Azok a sikátorok, virágos ládák, erkélyek, kőfalak... Ha csak a tized része lenne belőlük itthon (Jászberényben), már elégedett lennék.
A koncepciónk az volt, hogy a szállástól elindulunk az étterem felé és mindenhol megállunk, ahol valami érdekeset látunk. Így tartott egy bő óráig megtenni az egyébként 5 perces könnyű sétát. Természetesen mindenhol megálltunk! :) Ezzel együtt is az az igazság, hogy ha van még ezen felül plusz három óránk, azt is tartalommal tudtuk volna megtölteni. De hát az idő nagy úr! Délután kettőkor kezdődött az ünnepi ebéd. Csak egy kicsit késtünk.
Az ünnepi ebéd egy fantasztikus ristorante teraszán zajlott. Azaz először a kertben egy kis harapni valóval kezdődött. Tintahal, rák, kagyló és egyéb tengeri herkentyűk kínálták magukat. Nekem innen Magyarországról már ekkor úgy tűnt, hogy ez maga az ünnepi ebéd. De ez csak az előjáték volt.
A teraszra felvezettek bennünket, ahol hihetetlen panoráma nyílt az alattunk elterülő toszkán tájra. A fényviszonyok is ideálisak voltak. Az ételek kifogástalanok és rettentő mennyiségek. Az a marha steak... az a pici (ejtsd: picsi)... És persze az édességek... Na persze tapasztalt olasz utazó lévén azt azért be kell vallanom, hogy én még rossz olasz étteremben nem jártam.
Étkezés előtt bemutattam az ifjú párról készült kis videómat, amit erre az alkalomra szerkesztettem nekik. A videó párhuzamosan mutatta be a párt a születéstől a mai napig. Alatta egy olyan találomra kiválasztott zene szólt, ami mint kiderült PONT a pár kedvenc dala volt. Minden klappolt. Szülők-testvérek könnycsatornái mind megnyíltak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. De hát ennek már csak így kellett lenni! :)
Az ebéd közben is természetesen dolgozott a fényképező, a feleségem és egyben legfontosabb segédem szorgosan tartotta a derítőlapot most is, mint ahogy végig a fotózás alatt és készültek a jobbnál jobb beállított és elkapott képek.
Öt óra körül kezdett oszlani a násznép. Így mi is elköszöntünk és holtfáradtan visszatámolyogtunk a szállásra.
Voltam olyan botor, hogy a kártyaolvasóm nem tettem be a csomagba, így csak a hazatérésünk után tudtam a képeket elemezni, itt-ott javítani és persze szelektálni. Érdekes, hogy alig-alig volt szelektálásra méltó kép. A fények mindenhol nagyon jól viselkedtek. Itt-ott egy-egy szemlecsukás miatt kellett pár képtől megválnom.
A pár egy héten belül már láthatta virtuális módon a képeket. A visszajelzések szerint nagyon elégedettek. Ennél nagyobb öröm pedig nem létezik egy fotós számára.
A buli viszont hamarosan folytatódik. Június végén lesz megtartva Budapesten a Dunán a lagzi. Ott kerülnek átadásra az esküvő képei is a maguk fizikai valójukban is, valamint egy újabb munka vár rám, amely ugyan gyökeresen más lesz, mint a cortonai, de hasonlóan izgalmasnak ígérkezik. Nagyon várom!
