Nagyon vártam a múlt hét keddet. A kiállítás napját.
Izgultam, hogy minden összeálljon, mindenki eljöjjön és persze tövig rágtam a körmöm, hogy mit szólnak az emberek a művekhez.
Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, hogy "miért izgultam ennyire a képek miatt", azoknak elmondanám, hogy nem olyan egyértelmű az, hogy "minden nagyon szép és jó", ami kijön a kezeim közül.
Persze, amit befejezettnek nyilvánítok, az szerintem (!) vállalható - pláne, ha kiteszem a kiállításra, de hát ízlések és pofonok...
Nem mindenkinek jön be a stílusom. Sőt! Úgy is mondhatnám, hogy sokaknak nem jön be az a fajta mód, ahogyan festek. Persze alapvetően ez nem zavarja meg a munkamódszeremet és a munkáimhoz való hozzáállásomat, csak sokszor elkeserít, hogy én csak amolyan "futottak még" kategóriát képezek a "többség" fejében. Nem olyan "szépek" a képeim. Nem annyira falra tehetők, mint pl. XYZ képei. :)
(Pláne, hogy én is szeretem XYZ képeit...)
Hát emiatt aggódtam!
Korán érkeztem a helyszínre. Vártam a főszereplőket. Ők meg nem jöttek. Emiatt is egy kicsit zaklatott is voltam. Hogy teljen-múljon az idő, elkészítettem a Szikra Galéria (majdnem) teljes virtuális túráját. :) Szakmai ártalom.
Mire elkészült, már szállingóztak az emberek. Először a muzsikus barátom: Terenyi Krisztián. Szépen bepakoltuk a hangládáját, mikrofonját, mire lassan megérkeztek a vendégek is.
Befutott Egri Mária is, nem aggódtam többé. Ja, de. Azon, hogy mit fog mondani. :)
Közben bemutattak Zilahi Zoltánnak is, aki a szobor készítője. Hihetetlen élmény. Teljesen új dimenziók nyíltak. Jé, ő is egy hús-vér ember. :)
Még ugyan nem sokat beszéltünk a készítés körülményeiről, de annyi már kitudódott, hogy a "modell" egy századfordulós fotó volt, amint a "magashomlokú" jász lányok jönnek be az aratóról. Ezt a fotót nagyon szeretném megszerezni! :)
A megnyitó elején egy pár általános adat hangzott el rólam. Ekkor még aggódtam. Reméltem, hogy nem ebből fog állni a megnyitó, hiszen az azt jelentette volna, hogy "nem jók a képek", ezért arról majd csak úgy érintőlegesen ejt szót Mari.
De nem így történt.
(Szerencsére) jó hosszúra nyúlt a "méltatás". Sok-sok képelemzéssel. Ezek jó része PONT erről a blogról származott, ami megbocsátható, hiszen élő-egyenes adásban csak kb fél órával kezdés előtt találkozott a képeimmel.
Közben elhangzottak olyan kijelentések is, amikre én magam nem is gondoltam:
"A 2014 előtti képek csak előkészítési voltak az utolsó két év termésének."
Ezért jó, hogy szakértő szemek látták végre a munkáimat. Én ilyenekre nem tudok gondolni "menet közben".
Valóban megváltozott a munkáim karaktere.
"Először csak le-le lépett a Korsós lány a talapzatról, majd sétálni indult, végül stilizált jellé alakulva a festőt önmagát jelenti."
(Lehet, hogy nem pontosan idéztem, emiatt elnézést kérek. Még nincs meg az eredeti szöveg.)
Most úgy érzem, hogy ha már csak ezt a két sort kapom meg dr. Egri Máriától, már jól jártam és boldog lehetek, hogy foglalkozott a történetemmel.
Nagyon szívmelengető volt a vége is, amelyben elhangzott, hogy "mennyire szeretnek" engem itt - amit én is megéreztem, hiszen rengetegen voltak kíváncsiak rám. Szikra úr (a tulaj) az est végén megsúgta nekem, hogy legalább 80-an voltak, ha nem többen. Ez itt helyi viszonylatban nagyon soknak számít. (Hat évvel ezelőtt kb 50-en voltak.)
Sajnos utána már nem tudtam beszélni Máriával, mert nagyon sietett haza, de unatkozni így sem tudtam. Egészen fél 8-ig kaptam a gratulációkat.
Fantasztikus élmény volt.
Egy idős bácsi mondta a végén, hogy majdhogynem bármely képet eltudná képzelni a falán! Ez nagyon meglepett, hiszen eddig azt tartottam, hogy az én képeim "nem falra valók". Még mindig tartom ezt (főleg a témák miatt), de már azt is látom, hogy akár(!) piaci értéke is lehet(ne) ezeknek a munkáknak. Akár...
Titokban elhelyeztem a vendégkönyv utolsó lapjai közé egy műtárgylistát árakkal, de ezt már csak most és itt merem bevallani. :)
Még arról nem írtam, hogy nekem miről szólt ez a kiállítás.
Először is a képek nagy része Jászberényről szól. Arról, hogy én mit szeretek benne és mit nem. Ha így nézzük, akkor az én kapcsolatrendszeremről szól. Ebbe beletartozik a város is és a benne élő emberek is. Mindenki. A családom, a barátaim, a kollégák, a diákok (ők is kollégák), az ismeretlen ismerősök. Arról szólnak a képek, hogy kiről/miről mit gondolok.
Nagyon tetszett az a megnyilatkozás is, miszerint "ezek a képek filozófiával rendelkeznek. Gondolatiság van mind mögött." Ez nagyon-nagyon igaz. Mivel nem a "szépségre" megyek, így nagyon kevés olyan kép került ki, amely direktbe csak arról szól, hogy "milyen jól is néz ki ez a Korsós lány".
Minden alkotásnál első a gondolat és csak utána emelem fel az ecsetet. Ha ez az üzenet átment, akkor én nagyon boldog vagyok! Lehetne minden képet egyesével vesézni. És lehet majd fogok is ezekkel a képekkel egyesével foglalkozni a blogban.
Most, itt a végén jól jönne egy köszönetnyilvánítós felsorolás.
Ezt csak felületesen, a teljesség igénye nélkül tudom megtenni. 12 év az 12 év... mindenre nem emlékezhetek...
Leginkább az inspirálóknak tudom megköszönni azt, hogy vannak!
Gondolom, itt mindenki Zilahi Zoltánra gondol, de ez csak részben van így. Nagyon fontos ebben a történetben az ő szerepe, ez tagadhatatlan. Különösen az elején volt meghatározó, amikor megismerkedtem a formával.
Legalább ennyire fontos azoknak az embereknek a szerepe, akik ötleteket vagy épp ihletet adtak a munkáimhoz. Akár pozitív- akár negatív értelemben.
A család megkerülhetetlen. Ugyan sokat csatázok itthon azért, hogy MOST szeretnék festeni, de végül is elkészültek ezek a munkák, úgyhogy valahogy csak érvényt tudok szerezni az akaratomnak... :)
Nem mindig örülnek neki, (sőt, van, hogy kifejezetten ellenségesek bizonyos képekkel kapcsolatban). A képek viszont itt vannak. És ez a fontos!
Nekem meg ügyesen kell sáfárkodnom az idővel, hogy a káposzta is megmaradjon és a nyúl is jól lakjon.
Evelin... hát ő volt a legbüszkébb rám. A kislányom úgy hallgatta végig a "méltatást" az első sorból, hogy szerintem szó szerint vissza tudná mondani az egészet. A szakmai szöveget is tutira! A föld felett járt két centivel utána még napokig. Amikor ezt érzékeltem - már a megnyitó közben is - majd'hogy nem a könnyeimmel küszködtem. Nagyon furcsa érzés volt. (Úgyhogy én is a föld felett lebegtem... ha másért nem, de ezért biztosan megérte megrendezni!)
Nagy-nagy köszönet Szikra úrnak, aki teret biztosított számomra. Farkas Editnek, aki a meghívót korrektúrázta, Sándor Elizának, aki a címek betűtípusában segédkezett.
Rengeteget köszönhetek édesanyámnak, akivel együtt rendeztük meg a tárlatot. Sok szakmai tanácsot adott a rendezés folyamán.
Terenyi Krisztián elsőre igent mondott a felkérésemre. Nem mímelt semmit, rögtön neki állt a megvalósításnak. Ötletelt, demózott... mindent megtett, hogy NEKEM megfeleljen és sikeres legyen a kiállításom. Hihetetlen srác és hihetetlen jó barát!!
Nagy-nagy köszönet azoknak, akik eljöttek. Így lett kerek egész a kiállítás. Nélkülük nem vált volna sikeressé.
