Kép-let(t)

Elég kétértelmű a cím. Természetesen az lenne a mondanivaló, hogy Jézus nem csak az emberekért, hanem az állatokért is meghalt a kereszten. Igazából csak kiterjeszteném a történetet: Minden élőért. 
Nem tartom magam olyan erősen hithű katolikusnak.Kereszténynek kicsit jobban, de ez a téma nem is annyira  a vallás oldaláról érdekel engem, mint inkább kultúrális szempontból. Persze nagy az átfedés.

Maga a kép úgy "keletkezett", hogy Ádám fiam szívesen fest. Néha többet is, mint kellene (na jó, ilyen kategória nem létezik) és maradt az alkotási vágya után két nagyjából egyforma árnyalatú kék festett lapja. Az ilyen lapokat szívesen elteszem, hogy "jó lesz ez még valamire". Szerintem ezt a két kisméretű képet vagy két évig érlelgettem magamban. Meg a polcom érlelgette magában. Talán nem is készült még kép ilyen lassan, vontatottan. Már-már "családtag" volt a két, egymás mellé rgasztott kis A4-es lap a táblán itt benn a kisszobámban. Furcsa is lesz nélküle. Azért is furcsa ez,mert  kb 20 évvel ezelőtt 50×70-es vásznakat festettem meg egy délután alatt. Mostanában meg ilyen lassan megy minden. Rémület ült ki az arcomra, mikor észrevettem, hogy 2021-es a legutóbbi bejegyzésem is ebbe a blogba. Tényleg nagyon ritkán tudok nekiülni festeni, rajzolni. Nagyon hiányzik, de nincs időm. Amikor van, akkor meg olyankevés, hogy szinte nem is érdemes nekiülni. Erre vettem évekkel ezelőtt egy tabletet, amin egy kiváló rajzprogrammal vérteztem fel és készült is jópár festmény rajta. A lányom kisajátította, így ezon sem tudok dolgozni. Nem bánom, mert ő is sokat rajzol rajta és nagyon jól kitudja használni, így úgy érzem, jó kezekbe is került. Én meg maradtam a kis A4-es, mások által elkezdett lapocskáknál.

Már nem emlékszem, miért pont a keresztrefeszítés jelenete került a kis kék lapokra. Arra emlékszemviszont, hogy nagyon durván és nagyon gyorsan került felfestésre a fő motívum. Először azt is terveztem , hogy úgy is marad, de az akvarell ceruzáim ezt nem engedtél. Most egy kicsit Marylin Manson stílusa is lenyomatott hagyott rajta. Kicsit olyan, mintha a hús és a vér is látszódna. Érdekesebbé, és elgondolkodtatóbbá is teszi a képet ezáltal. A keresztet meghagytam olyan slendrián módban. A feszület alá állatokat festettem. Szaladó szarvasok és figyelő kutyák. Háttérben egy-egy nagy korong. Olyan, mint egy nagy fánk. Az a Nap/Hold. Azokat is a háttérben hagytam. Így csak Krisztus teste világít a képen. Na meg a hideg-meleg színkontraszt hatása is tesz erre az ellentétre. Kedves állatok-Szakadó Krisztus. Tűz és viz, hideg és meleg, kidolgozott forma és elnagyolt forma. Ez volt a koncepcióm.
A kép címe: Az állatokért I. és II.
A kép mérete: A4
Technika: Akvarell
Készítés éve: 2022-2023
Hordozó: Karton

Amilyen kicsike ez a kép, olyansokáig készült...

A fiam festette eredetileg. Szeretem, ha fest, mert kitölti a felületeket.
Annó a lányommal is készítettünk ilyen közös képeket - igaz, ő kétéves korában már hozta azt a szintet. Nagyon szerettem "belemászni" az ő munkáiba is, így közös alkotásokat hoztunk létre. Most már nem igazán kell belenyúlnom a munkáiba, hiszen nagyon önálló lett.

Ádival nem sok ilyen kép készült, tekintve, hogy ő inkább másban éli ki a kreativitását. (Legózik...autózik...) 
Ezt a képet szerintem van egy éve, hogy festette.
Nagyon tetszett, hogy csak két színre épített: a sárgára és a kékre. Miután fenn voltak az alapok, megpróbáltam leegyszerűsíteni a szétterünk festékfoltokat geometrikus mintázatra. Mindezt én is azzal a gombfestékkel, amivel ő is dolgozott. Ez is több nekiülést igényel. Legalább háromszor átmentem rajta.
Utána lealapoztam egy átlátszó alapozóval. Száradás után akrillal erősítettem pár geometrikus elemet.

Ezen a ponton gondolkodtam el rajta, hogy absztrakt kép maradjon-e, vagy lépjek tovább vele. Volt egy-két hónap, amikor már majdnem késznek nyilvánítottam, de ahogy kinn volt a szobámban, folyamatosan elégedetlenkedtem vele: "ez még nincs kész" - gondoltam. 
Nem tudtam, hogyan tovább. Terveztem nagy fehér festékfoltot, ahogy "belecsapok" a geometrikus rendbe. Ez a gondolat is hetekig tetszett.

Aztán rászoktam a Kispál és a Borz-ra... Nagyon régen hallgatgattam, de nem volt olyan átütő. Viszont, ahogy meghallottam az "Éjjeli nyugtató" című daluk első taktusait, azonnal összeállt a kép! Egy angyalt kell festenem, kalasnyikovval a kezében! Ez az anygal lesz a "paca", ami a geometrikus rendet felborítja.

Az angyal felfestése a méret miatt okozott gondot. Eleve A4-re festeni nem túl jó ötlet. Ezen belül egy pár centis angyalt rányomni, egy kalasnyikovval... na az macera. Én meg nem vagyok az a pepecselős típus. 
Végül elkészült és talán még elégedett is vagyok vele.

Mondanivalója alapvetően megegyezik a Kispál dalának a mondanivalójával. Ott is kontrasztokról van szó. Angyal-Ördög... szabály-szabálytalanság... jó és rossz örök harca (bennünk)... minden ugyan az, másképpen. Nem?

Cím: Őrjárat
Méret: 21×30
Technika: vízfesték, akrilfesték
Hordozó: papír

Ez az év sem a túlzott festménykészítésről szól. Már nem keresek kifogásokat. 
(Készül sok minden más...)

Ez a kép akkor "ugrott be", mikor a "fészbuk" feldobta, hogy 1993-ban ezen a napon jelent meg a Nirvana - In utero nevezetű nagylemeze. Ezen a borítón egy angyal látható, amely úgy van "tálalva", mint annó az anatómiai orvosi könyvekben az "izomember". Gyerekkoromban mindig olyan nagy misztikum vette körbe ezt a lapot. Mindig vártam, hogy az jöjjön, de gyorsan át is lapoztam (természetesen a csontvázzal egyetemben).

Ahogy MOST ránéztem, már más is eszembe jutott, mint az akkor 14 éves tininek. "Ez a nő (majdnem) pont olyan testtartásban van, mint a Korsós lány!"
Ezen felismerésnek nagyon megörültem. Ekkor határoztam el, hogy megfestem. Ez egy elég kemény elhatározás volt, mert előtte hónapok óta nem festettem semmit. Mondjuk azért se, mert a nyáron (vagy már tavasszal??) elfogyott a kedvenc kékem. A "nem kedvenccel" meg nem akartam dolgozni. Ez viszont egy elég jó kifogás volt, ami hónapokig kitartott.
Októberben meglett az áhított kék festékem is és elindulhattam a megvalósítás útján.

Mondanom sem kell, hogy nem ment együltőre (mint régen). Először a női alakot festettem meg, sötét háttér előtt. Ahogy festegettem, a kisfiam is be-be nézett hozzám. Meglátta, hogy min dolgozok. Nagyon megörült, mert még sosem látta előtte, (saját elmondása alapján... de persze ez nem hiszem, hogy igaz... csak nem emlékezett) hogy apa fest. Lett kedve neki is dolgozni, amit meg is engedtem neki.
Az volt az eredeti tervem, hogy egy "szakadást" hozok létre az angyal mellett. Végül nem az lett belőle...Elkezdett forgószélre, majd ember arcú forgószélre emlékeztetni a szakadásom. Én meg csak hagytam, hogy fesse magát a kép. Egyfajta csatorna szerepbe kerültem.
Mikor az "izomnő" már-már elfogadható fázisba került, elkellett döntenem, hogy "in uteró" lesz-e belőle, vagy Korsós lány. Engedtem a "nagy felfedezésem" csábításának és tettem a kezébe korsót. Így túl direkten "már megint egy korsós lány" lett, így az angyal szárnyakat is felcsatoltam rá. A váz kész is... a finomítások jöttek.

Azt vettem észre, hogy ez a vászon nagyon szívja a festéket. Hiába próbáltam gazdagítani a felületeket, minduntalan eltűntek a finom részletek száradás után. Ezért is nagyon sok rétegben készült el a kép - újabb és újabb ötletekkel és átfestésekkel. Talán nem is volt nagy baj, hogy a kép hagyott nekem időt a kísérletezéshez. (De nem volt szép tőle ez a folyamatos festék elszívás.)

Az alkotásnál fontos volt az erős kontraszthatás a belek és a háttér között. Az a legmeghatározóbb. Akartam, hogy megrökönyödjünk a "belső szépségen". (Mint annó az anatómia könyvben.) Kicsit morbid, de a kép a belsőnkről szól. Arról, hogy mit mutatunk kifelé, mi az, amit megtartunk magunknak. Szól a lelkünket gazdagító hatásokról is, amelyek velünk kommunikálnak észrevétlenül. Könnyebb nekem ezzel a Korsós lánnyal kimondani ezeket, mint akárki más bőrébe bújtatva. Valamiért ez így alakult ki az évtizedek alatt...

A képpel kapcsolatban még azt is érdekesnek tartom, hogy a festőállványról küldtem kiállításra. Nem volt ez tervben, sőt! Kiállítás sem volt lőtávolban, de a napokban kaptam egy "fészbuk" csoport felkérést: Szolnok környéki rajztanárok csoportba. Páncsics Edina - kedves és lelkes kollégám jóvoltából, aki azonnal egy csoportos kiállítást is meghírdetett. Gyorsan bekellett fejeznem a képet, hogy eltudjam küldeni. Ilyen gyorsan maximum az Art Camp kiállításokra szoktunk készülni nagyon aktuális képeinkkel. (A "gyorsan" jelen esetben egy hónapot jelentett.)
Remélem sokan eljutnak a napokban Szolnokra és láthatják élőben is a többi kolléga képével egyetemben. Én még csak neten láttam. Nagyon jó munkák. Nagyon méltó munkák. Nagyon kell kapaszkodni! Szuper rajztanárok vannak a megyében!

Cím: In utero (de igazából ez csak munkacím... nem találtam még jobbat.)
Technika: akril
Hordozó: vászon
Méret: 70×50

A karantén alatt nagyon sokat jártunk ki a családdal Újerdőre. Ez egy már-már kisebb falunak mondható, két sor házból álló település Jászberénytől pár kilóméterre. Sok gazdaság épült ki ide. Annak idején az Állami Gazdaság is itt székelt. 
A környék csodaszép. Néha olyan érzése támad az embernek, mintha a Mátrában sétálna...csak épp nincsenek akkora szintkülönbségek. Hol akácos, hol fenyvesek közt sétálgathat az ember. Na és persze növénytermesztésre alkalmas földek mindenfelé.

A mi családunk is sokat sétál ezeken az utakon. Elsősorban ennek egészségügyi okai vannak, na meg fotótémának sem utolsó. Régi tervem, hogy szarvasokat, őzeket fotózhassak közelről. Ez a tervem azóta már valóra is vált. 

Az itt bemutatott fotó is egy ilyen séta alatt készült. Az egyetlen műút mellett hangulatos fasor előtt kerekeztek az "egészségügyi túristák". 
Nagyon tetszett az ég színe, a fák "feketéje" és a sorban haladó bringások. Volt valami kísérteties ebben a fényben. Talán nem is a kísérteties a legjobb szó rá. Inkább olyan valószínűtlen hatása volt. Pedig végtelen egyszerű ez a történet. Készült ezen a sétán sok jó fotó. Állatokról is, a családról is. Valamiért ezt tartottam a legérdekesebbnek. 
Mikor eldöntöttem, hogy ebből fogok készíteni egy képet, nagyon csalódott lettem, mikor nem találtam megfelelő képarányú vásznat. "Csak" ezt a négyzet alakút. Nem volt mit tenni, erre kellett festenem. Persze ez egy kicsit átrendezte az elképzeléseimet. Ez a vízszintes, monoton mozgás kimaradt így a képből. Nem tudom, hogy baj-e... Azt tudom, hogy másabb lett, mint amit ott láttam. Nagyon nem zavar, mert ez az esetek többségében így szokott lenni. A kép "magát festi". 

A festés folyamata több hétig tartott. Na nem úgy, hogy heteken keresztül festettem egy ilyen kis vásznat. Nem vagyok én olyan!  Első fázisban felhordtam azt a kéket, amit szerettem volna viszontlátni a végén. Széles, nagy ecsetvonásokkal. Itt meg is álltam. Két hétig néztem minden nap a kék csíkos felületet. Nemtudtam, mitévő legyek. Egyik reggel azonban korábban keltem, mint máskor és így nyertem két szabad órát. Ekkor aztán kicsit megváltoztattam a kék csíkok struktúráját. Igazából ezzel foglalkoztam a legtöbbet. A fék felfestése már csak percek voltak. Ezt csak gyorsan és lendületesen lehet. A kerékpárosokkal is gyorsan megvoltam, bár az elején bizonytalankodtam ezek méretét tekintve. Amint megvolt az első teste, onnan már ez is ment gyorsan. Egy pillanatra megálltam az első bicajos után, hogy hányan legyenek. Ha az eredeti képarányú vásznat kaptam volna meg, akkor biztos hárman lettek volna. Lehet, hogy még többen. Így, négyzet alakban viszont nem kívánta a kép ezt az "elhúzást". Megfogalmazódott bennem az is, hogy milyen "romantikus" is lehet ezáltal, hogy ketten haladnak az úton. Ráadásul jobbra, a kéből kifelé a "pozitív irányba". Festés közben akartam, hogy a képnek jó hangulata legyen a végére.

Végül az előtér színével zártam a munkát. Itt is kicsit megilletődtem, mert nem szerettem volna, hogy annyira kékesfehér legyen, mint a fotón. Volt egy ilyen változat is, de aztán kicsit átkentem egy leheletnyi sárgával. Ettől lett egy kicsit üdébb, nem az a nyirkos-nedves hangulat. Mint ahogy két hete még fogcsattogtató hideg volt, a kép befejezésekor már látszódott a tél vége. Kerekezünk ki a télből és a rosszból. Ahogy fentebb is említettem, szerettem volna, ha egy kicsit lelkesítőleg hatna a kép. Most így utólag azt is belelátom, mintha a rácsok előtt hajtanának el. Ez a karanténra is utalhat. Persze ezt csak most találtam ki hozzá, nem így ültem le festeni, de abszolút hozza azt a gondolatiságot, amit érzek/éreztem ezzel a témával kapcsolatban. Nekem Újerdő egy menekülési út a vírusos őrületből.

Mikor már azt hittem, hogy kész vagyok, éreztem, hogy ez önmagában még nem feltétlenül elég. "Szoktam" még beletenni valami pluszt, ami kicsit elviszi a realizmustól az embert.
Ekkor kezdtem el a jobb szélen a madarat festeni. Szerintem még nincs is teljesen kész. De nagyon finom színben akarom. Alig feltűnően, hogy háttérben maradjon. A madár szintén a szabadség szimbóluma. Vele lesz teljes a mondanivaló.
Két nappal a fenti sorok után valóban újra elővettem a képet és a madarakat is kicsit részleteztem. na nem szájbarágósan, csak éppen jelzés szerűen. Véglegessé vált az eddig is "belegondolt" mondanivaló: Menekülés a szabadságba. Pont ezt jelenti ma nekem az újerdei tanya. Erre a szabadságra a "korlátozó intézkedések" okán van nagy szükségem. Itt végre szabadon mozoghatok.

A kép mérete: 40×40 cm
Technika: akril
Hordozó: vászon
Készült: 2021. február

Most veszem csak észre, hogy több, mint egy éve nem írtam bejegyzést. 
Sokszor leírtam már... sajnos egyre kevesebb időm van festeni. 
Rohanó életmód, dupla munka, dupla gyerek... Konkrétan lehetetlen a festészetnek élni.

Mikor épp van idő a művészetre, akkor meg nincs idő a blogbejegyzésre. Ilyen ez...

Most karantén van és végre másra is van idő, mint rohanni valami után. :)
Nem volt ez mindig így. Mikor március 13-án jött a bejelentés, hirtelen gyorsan 0-24-ben lettem tanárbácsi. Teljesen átkellett szervezni az életem/életünk. A digitális tanítás elég sok erőt és energiát lekötött. 
Ahogy teltek-múltak a napok és a hetek, úgy lett ez is egyre könyebb. Rutint szereztem. Ezzel párhuzamosan lett egyre több időm a képzőművészetre is. 
Először még csak óvatosan... fényképezgetés a városban... drónozás, este képszerkesztés. Egy-egy megrendelés...

Eljött 2020. április 27.-e, mikor végre nem halogattam tovább és újra elkezdtem egy képet festeni. Egyszerre rögtön két képnek is nekiestem - szinte párhuzamosan.
Ebben a bejegyzésben az elsőt mutatom be.

Úgy a legkönyebb dolgozni, ha már kész koncepció van a fejemben. Most is ez történt. Volt időm érlelni a képet. (Talán szeptemberben volt igazi ecset a kezemben legutóbb - bár digitális festmények készültek azóta is.) Olyan képet szerettem volna, amelyen nagy a sötét-világos kontraszt. Azt is tudtam, hogy a fehér nagyon markáns, vaskos lesz majd. Ehhez volt egy kissé már "megtúrósodott" fehér falfestékem, amelyet még Koncz Gáborral használtunk Nagykátán a Betyár Tanya Étterem kifestésekor évekkel ezelőtt. Pont a koncepciómhoz passzolt ez az állag. Még plasztikusabb hatást úgy értem el, hogy kevertem egy kis gipszet, amelyet felhordtam a vászonra és egy Art Medium nevezetű alapozó-ragasztóval rögzítettem. Ez nagyon fontos, mert magától lehullana a vászonról a matéria. A formavilág is megvolt már fejben: Egy vékony világos sáv a fő téma. Ez a mi életünk a karanténban. Nem teljesen makulátlan, nem teljesen egyenes - de tiszta. Körülöttünk átláthatatlan a rendszer. Kiigazodni is nehéz benne. Talán ijesztő is. A későbbiekben ezen kellett még sokat dolgoznom. Erre persze még aludnom kellett egyet, de ma délelőtt már tudtam, hogyan kell folytatnom. Minden féle figurák kerültek a vászonra, de alapvetően emberi kapcsolatokat ábrázolnak. Utolsó fázisként festettem a képre a "rácsokat", vagy "kerítéseket". Ezzel még inkább az életterünk lekorláztozását akarom bemutatni. Igazából, ha  a fehér sávban élünk, ez nem is jelent nekünk problémát. (Struccpolitika ez persze részünkről, de nem jön rosszul ebben a világban.) Ha mégis kitekintünk, akkor lehet jobban fog esni visszahúzódni a mi kis fehér sávunkba. 

Cím: Karantén I.
Méret: 70×50
Technika: akril, falfesték, gipsz
Hordozó: vászon

Ahogy az az előző posztban is meg vagyon írva, az elmúlt hónapokban Zilahi Zoltán-Költő című szobra volt számomra az ihlet forrása. Készült róla photoshop feldolgozás és egy hideg színű festmény is még 2018 utolsó napjaiban.

2019 első napjai is ennek az élménynek a hatása alatt teltek. Pont volt egy szabad délutánom és és ilyenkor nincs más hátra, mint előre: festeni kell akkor is, ha fáradt vagyok. Gyorsan el lehet kergetni a festő kedvet egy kis fáradtsággal, meg "nem jön az ihlet" címszóval, de én ebben már nem hiszek. Mármint az "ihlet jövésben." 
Valahol olvastam és nagyon megragadt, hogy a az amatőr és a profi közt ott van a határvonal, hogy az amatőr csak akkor tud festeni jó képet, ha "ihletet kap", a profi viszont bármikor. Én ehhez tartom magam és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy vallom ezt! Persze nekem is vannak gyengébb és erősebb munkáim - mint mindenkinek. 
Ez a mostani - amely máskülönben 2019 január 2.-án született és emiatt az év első festménye is - mindenképp a sikeresebb munkák közé sorolandó részemről. Sőt; egy kicsit azt is érzem, hogy az elmúlt év legjobbja is lehet.

Na nem így indult, hiszen "fáradtan" kezdtem neki. Először egy világos sárgás-pirosas árnyalatú alap készült el. (Felül a sárgás, alul a pirosas sáv.) Majd ezekbe a foltokba kezdtem belelátni formákat és kezdtem dolgozgatni, aprólékoskodni. Majd egy hirtelen jött gondolattól vezérelve "inkább" a költő szobrot kezdtem ezek tetejére festeni. Oly'annyira, hogy az alatta lévő réteg el is tűnt. Gondolkodtam, hogy kellene a sálat a nyakába tenni úgy, hogy kissé eltúlozzam, nagyobb legyen és hangsúlyosabb a festményen. Tudtam, hogy hová hiányzik egy sötét sáv, így egy gyors ecsetcsapással húztam alulra egy sötét csíkot. Ez tetszett, de a sál még mindig nem volt sehol. Ekkor találtam ki, hogy a jobb szélét a képnek leválasztom egy harmadnyi sötét sávval (ki is mértem!) és oda kerül a sok sál. Persze ekkor már hülyén nézett volna ki, ha nagyon kiugrasztom, nagy kontraszttal festem meg, így hagytam nagyjából ugyan abban az árnyalatban, mint a sötét sáv. A sötét sáv színe pedig a költő fejének egy sötétebb pontjából van mintavételezve.
Kezdett már úgy kinézni, ahogy akartam. Innen már a "kép festette magát". Jöttek a bele látott figurák... jelen esetben egy fa, ami a költő testébe nőtt bele. Másrészt ez a fa egy kicsit egy női testre is emlékeztet, de ez első ránézésre még nem volt tudatos. Persze, alig, hogy megláttam, megtetszett és kissé tudatosabban emelgette ki. Csak annyira, hogy ne legyen túl direkt.

Végül egy költő lett belőle, aki sok mindenen keresztül ment. Sokat gondol az élet értelmére, a körülötte lévő dolgok jelentését próbálja megfejteni. Rá kell jönnie, hogy ő is a rendszer része, egy sokból... de ez így van jól. Erről szól a vers(e).

Cím: Költemény
Méret: 75×58
Technika: Akril
Hordozó: Vászon
Készült: 2019.

Jó rég nem írtam már... de hát már-már megszokott, hogy vannak kihagyások a blogon.
Az ok egyszerű... időhiányban szenvedek. Az Álomgyár minden időm leköti. Persze 2018-ban is festettem képeket - majd bemutatom őket is - csak hát írni róluk már az időt tekintve "luxus kategória".

2016 márciusában volt a második önálló kiállításom, ami elég nagyszabásúra sikeredett. Itt ismertem meg személyesen Zilahi Zoltán szobrászművészt, akivel szinte rögtön egy közös projekten kezdtük törni a fejünket.

Ennek az együttműködésnek köszönhetően egyre több olyan munkám született, amely az ő szobraihoz, ötleteihez kapcsolódik. Ez logikus lépés, hiszen a Korsós lány c. szobráról is immárin több, mint 60db festményt készítettem.

Az ősszel küldött egy szobrot, amely a "Költő" című nevet viseli. Nagyon érdekesnek tartottam, könnyen tudtam azonosulni a figurával. Egy pár hónapig még persze nem tudtam munkának látni az álomgyáras fotózások miatt, de amint levegőhöz jutottam (december 30), máris elkezdtem komolyan foglalkozni vele. Több szögből is lefotózta nekem a szobrász, hogy jobban megértsem a figura lényegét. Az itt bemutatott fotó tetszett legjobban, mert a sál így érvényesül legjobban. Valahol jobban is szól a szobor a hidegről, didergésről, mint az emberről. Vagy legalábbis először ezt gondoltam róla, mivel ennyire hangsúlyos elem a sál. Minél többet néztem, annál inkább azt éreztem, hogy egy pajzs a ruha, amely a gondolatokat elfedi. Az a fontos, ami bentebb (lentebb, mélyebben) van. Egy szemét lehunyó, álmodozó, törékeny ember, aki elbarikádozza magát. Így már tetszett! 

Miközben ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, készítettem is pár változatot a szoborból - Photoshoppal. 
Természetesen most sem tudtam még szabadulni a Korsós lánytól, így ő is a képre került, mint a költő szeretője. Most nem annyira hangsúlyos, testileg nincs is jelen... csak a költő lehunyt szempillái alatt lehet őt érzékelni. Erre is vittem tovább a történetet. Egyfajta hiány, hidegség... gondolatokba menekülés lett a képem fő témája.

A figurát a kép bal oldalára helyeztem; még az aranymetszéstől is jobbra. Azért tettem így, hogy minél nagyobb lehessen a sál, ami végig visz a kép jobb oldaláig. Ettől lett dinamikus a magában elmélkedő ember. A hátteret sötét-világos kontrasztra építettem, ami drámaivá teszi a képet. Elsősorban a kék- és annak árnyalatait használtam a költőn, mint aki nem is akarja, hogy betekintést nyerjünk a gondolataiba. Zárkózott. Ezt a zárkózottságot hangsúlyoztam a háttér csempéin is. Olyan, mintha négy fal közt élne, vagy inkább csak belül élne. A csempéken elkezdtem egy alig látható absztrakt lejformát építeni. Ezt még tavaly, a tájképeimnél kezdtem először használni, de nagyon megszerettem, így majdnem biztos, hogy a későbbi képeimen is lehet majd ilyenekkel találkozni. Ezek most ilyen éles alakok, amik a belső sérülésekre, küzdelmekre vonatkoznak.
A képen sehol nincs külvilágra utaló jel. A bal oldalon, a figura mögött mélyvörös hátteret festettem, aminek az oka a hideg-meleg kontraszt megteremtése, és ezáltal is a feszültség megteremtésére törekedtem. Ezt a színt itt-ott engedtem is belefolyni a figurába. A festmény változaton már nincs jelen a "Korsós lány", mint múzsa, mint szerető a szó fizikai értelmében, de a teremtett bensőséges feszültségben mégis csak ott lebeg valahol a szelleme.

Cím: A költő
Méret: 50×70
Technika: Akril
Hordozó: Vászon
Készült: 2018.

A helyszín ugyan az, mint az előző kommentek bármelyikén:  A Zagyva egy vad szakasza Jászberény határában.
Ezen sorozat képei kezdetben semmi  másról nem szóltak és nem is akartak szólni, csak a helyszín mágiájáról.
Az utóbbi egy hónapban "untam erre rá" (jó, ez így nem igaz) és kezdtem el a tájképeimen is elmenni az amúgy is rám jellemző szimbolista, szürrealista vonalra. Nem olyan durva még ez, de ki tudja, hol a vége... (Na persze az elefántos tájkép már jó pár befogadónak sok lehet.)
Nem indult nagyon szürreálisnak ez a kép sem. Minden jött szépen egymás után; semmi izzadtságszag.
Először a vásznat jól összekentem gipsszel, majd alapozó-ragasztóval lefestettem. Erre azért volt szükség, mert a gipsz száradás után nem ragadt a vásznon, hanem lepergett az egész.
Az elefántos kép festése vége felé túl sok festéket nyomtam a palettára, emiatt elkezdtem ezt a nagyobb vásznat is; először csak színekkel kitölteni. Az koncepció volt, hogy a mai sárgás őszi hangulatot visszaadjam. Jó helyre kerültek a gipsz darabok; a tér elejére; ezzel is kiemelve a térmélységet. Színben ez a lila-sárga komplementer dominál. Alapvetően nincsenek nagyon hangsúlyos hideg színek.
Mikor már kész voltam a főbb formákkal, árnyalatokkal, éreztem, hogy ez így kevés. Csak magamat ismételgetem. Ekkor elrejtettem a fák közé egy összefonódó párt. Olyan csendesen. Szinte egyek a fákkal. Nem akarom őket kiragadni a természetből, olyan meghitt lett így. Pont, ahogy elképzelem.

Ellenben így, ebben a formában a rejtőzködés, az illegalitás is eszembe jutott.  Rövid gondolkodás, képnézegetés után a sárgás lombkoronába beleláttam egy ablakot. Innen már könnyű volt... A történet is összeállt. Az ablak alsó részén egy fejbúb látható, amint kiles mögüle egy öregember... Szegény kis pár... :)

A kép címe: Tájkép leselkedővel
Technika: akril, gipsz
Hordozó: vászon
Méret: 70×50

Nagyon nehéz erről a képről írni úgy, hogy az olvasóm nem ismeri a kiváltó novellát.

Sok esetben van úgy velem, hogy az irodalom a fő mozgatórugója a festészetnek. Különösen egy olyan író esetében kívánkozik az ecset a kezembe, aki olyan érzékletesen mutatja be a közeget, ahol él, hogy az első leendő alkalommal odaülök a vászon elé.

Ebben az esetben mégis egy sok évvel ezelőtti élmény volt az alapom. Ugyan az, amit az előző posztban is írtam. Ugyan az a a helyszín. A novella elolvasása olyan erős képeket indukált bennem, hogy ebbe a világba csöppentem ismét. Kinyílt a "régi" táj és új arcát mutatta.
Egy elefántháton ülő nő alakja a Zagyva parton azért elég súlyos szürreális látomás... Ezért is más ez, mint a "többi", idén festett tájképem. Újabb réteg került az értelmezésbe. (Idén valahogy sokkal kevesebb "szürrealitást" vittem a képeimbe; koncentráltabbak voltak, mint az eddigiek.)
Mi ez az új értelmezés?
Felfedezése mindannak, amit az ember nem ismer. A komfortzóna feladása. Élményszerzés. Igazából a legfőbb mondanivaló a rácsodálkozás a körülöttünk lévő világra. Növényekre, állatokra, Emberekre!
Ebben a rácsodálkozásban nekem nagy segítségemre volt ez az "elefánt", a novella... Szeretek elcsodálkozni. Olyan fantasztikus ez a világ... és olyan ijesztő is egyben.

Ezzel a képpel párhuzamosan készült egy másik tájkép is... nagyjából ugyan erről a helyszínről szól, csak épp a hangulata árnyaltabb. Az új, az idegen világ, és a ránk leselkedő veszélyek a témája. Ez a kép azonban még nem törődik a veszélyekkel. Csak a titok izgatja az elefántháton elefántogoló hölgyet. Emiatt olyan szabad. A gondok a hátunk mögött, az erdő mélyén ülnek, de a fa után ránk váró fény feledtet minden eddigi problémát.

A kép címe: Tájkép elefánttal
Készült: 2017. október
Méret: 30×30
Technika: akril, gipsz
Hordozó: vászon

Mostanában rákattantam a tájképekre. Fogalmam sincs, miért most. Persze fotóztam én már tájat évekkel ezelőtt is, de most valamiért elővettem őket, sőt - vissza-visszamentem a helyszínre és újabb képeket is készítettem.

Van egy konkrét helyszín, amit nagyon szeretek. Csak úgy hívom: "Titkos kert". Titkos, mert kevesen ismerik; úgy is mondhatnám, hogy csak a "beavatottak" ismerik. Nem az a népszerű kirándulóhely.
A Zagyvának egy nem túl szem előtt lévő része ez. Olyan, mint az érintetlen Édenkert. Olyan, amilyen 100, meg 1000 éve is lehetett a Zagyva. Szerintem csodálatos! Több, mint csodálatos! Mintha lelke lenne a helynek, mintha hallanám, hogyan lélegeznek a fák. Mintha mesélnének, súgnának valamit, ha egy kicsit figyelünk. Nem nagy szavak ezek, nem költői túlzások. Ilyen!

Az érdekes még az, hogy én festettem egy nagyon másmilyen képet ezzel a címmel vagy 10 évvel ezelőtt. Az egy geometrikus absztrakt kép volt... teljesen az ellentéte annak, amit most csinálok. Akár erről is szólhatna ez a poszt... (A Black-Out Kert című dala volt az ihlető forrás.)

Ezzel a régi képpel is a szakralitás bemutatása volt a cél. A szimmetrikus kompozíció, áttekinthetőség... mind ezt a célt szolgálta. Itt egy alsó és egy felső világ jelent meg. Az alsó maga a kert. Egy fa az átjáró az ismeretlen világba. Elég veszélyes a külvilág, ezt mutatják a háromszögek fenyegető formái is.
A "Titkos kertnek" is a titokzatossága, ismeretlensége érdekel.

Az elmúlt években többször jártam kinn, készítettem fotókat. Ezektől annyira nem dobtam hátast; nem éreztem itthon a fotókat nézegetve azt, amit ott és akkor. Egyszer sem.
De nem hagyott nyugodni a történet, ezért is tettem még egy próbát; ecsetet ragadtam és megpróbáltam újra. Nagyon érdekes tapasztalatokat gyűjtöttem ezáltal: Megfestettem két képet szimultán körülbelül 5 perc alatt! Egyszerűen csak kiesett a kezeim közül, egyszerűen csak "tettem a dolgom", mintha ez a világ legtermészetesebb (!) dolga lett volna. Magam is meglepődtem. A festészet egy nagyon különleges ajándék számomra!

A festmények készítésének előzménye tehát a jó pár évvel ezelőtt készített (közepes) fotó volt. Érleltem-érleltem, aztán felkeresett Palkó Tibor barátom, aki a Jászberényi Tanítóképző Főiskola rajz tanszékének vezetője - hogy szeretné, ha az iskola 100 éves jubileumára rendezett kiállítás sorozaton én is részt vennék. Nagyon örültem a lehetőségnek és természetesen azonnal igent mondtam. Akkor még nem tudtam, milyen képekkel, hiszen nem szerettem volna, ha ide is Korsós lányt kellene leadnom. Ne csak ezzel az egy vonallal azonosítson a közönség. Ellenben végig kellett gondolnom, hogy milyen más típusú munkáim vannak. Érdekes, hogy PONT tájképeim nem nagyon, de mégis ezt választottam. Úgy voltam vele, hogy majd lesznek! (Bátor húzás ez egy két kisgyermekkel rendelkező apukától, nem igaz?...)
A nyár folyamán ha volt egy kis időm, vagy lehetőségem már erre a "problémára" koncentráltam. Született is egy-két-há.. kép. Hamarosan róluk is írok egy posztban.

Ez a két alkotás úgy készült, hogy az Art-Camp idei témáját figyelembe véve (folyamatok) úgy döntöttem, hogy szólhat a képem a Zagyva folyóról is. De ez csak egy "b" terv volt. Egy két képből álló "sorozatot" készítettem egész héten. Százszor átfestve és átgondolva, megijedve és megnyugodva... Nagy küzdelem árán, de végül, az utolsó napra elkészültem velük úgy, hogy elégedetten hátradőlhettem. Bele is fáradtam. Mivel volt még egy-két órám az utolsó alkotó napon, úgy döntöttem, hogy kipróbálom a gipszet, amit otthonról hoztam a műterembe. Felkentem a vászonra. Oda, ahol a tájnak a közelebbi részei lesznek. Térbeliséget adva ezzel a képnek. Utána átlátszó alapozóval lekentem. Rövid száradás után elkezdtem a festést. A festés menete valóban kb 5 perc volt.
A képeket tényleg csak az időkihasználás miatt készítettem, hogy jó lesz a tájképes kiállításomra úgy október-november magasságában. (November 24.-én lesz a Jászberényi Főiskola Rajz tanszékének folyosóján; 16.30-tól.)
A kiállítás rendezésére felkért Nagy T. Katalin azonban úgy látta, hogy ezek a képek jobbak, mint az egész héten készült két (vagy inkább három) nagyobb képem, emiatt ezek kerültek ki a XXVII. Art-Camp kiállításra - és valószínűleg ők fognak "turnézni" is a következő Art-Camp kiállítás helyszínére is. 

Méret: 30×30 cm
Technika: akril - gipsz
Hordozó: vászon
Készült: 2017. augusztus

A családunk egy régi ismerőse kért meg, hogy készítsek egy kisméretű festményt egy régi jászberényi képeslap alapján. Nagyon ismert képeslap ez; talán a '20-as évek Jászberényét ábrázolhatja. A kőhíd és a jelenlegi Steak House látható rajta. Szeretem ezt a képet, sok évvel ezelőtt már megfestettem - akkor nagyobb méretben. Ez a kép azóta a Múzeum Vendéglő falát díszíti.
Színezett képeslap volt az alap, így a színeket nem nekem kellett kitalálni. No persze módosítottam rajta, hogy "szép legyen". :)
A képen látható emberek mindegyikére úgy gondoltam nincs szükség, így csak két jól látható emberalakot festettem fel.
Ezen szombat délutánomnak az adta a különlegességét, hogy a lányomat is rábeszéltem, hogy fessünk együtt. Nem kellett sokáig győzködnöm, hiszen imád festeni - különösen velem. Egymás mellett dolgoztunk, ami remek lehetőség egy kis okításra. Hogy is kell kikeverni ezt meg azt a színt. Szerintem nagyon tehetséges, jól megy neki. A perspektíváról már meséltem neki, de még sosem "használta". Most először volt rá módja. (Na persze nem szerkesztettem ki vele a teljes épületarzenált.) Volt ugyan némi ellenérzete menetközben, mert nem tartotta sikeresnek jópár szín kikeverését, vagy épp az ecsetére panaszkodott, hogy túl vastag vonalat húz (jogos volt), de végül ő is elkészítette a maga változatát. Nem is akárhogyan. Lehetne még ugyan rajta csiszolni, de a türelme eddig engedte.
Az én változatom szimpla örömfestés volt. Nem kellett sokat agyalnom, egyszerűen csak festettem a lányommal. Ennél jobb délutánt nem nagyon tud elképzelni az ember fia. Kis játékterem is volt; az eget nem hagyhattam olyan kopáran. Máshol nem változtattam.
A kép fogadtatása hatalmas meglepetés volt számomra. A Facebookon teszteltem, ahol már jóval 100 fölött jár a lájkok száma (nem mintha ebből messzemenő következtetéseket lehetne levonni). A sok évvel ezelőtti változat kb 20 lájkkal stagnál. :)
A sok-sok kedves reakciót követően még megkeresés is volt; szerették volna megvásárolni a képet. Ez persze már nem eladó, de felajánlottam egy újabb változat elkészítését; az árakhoz (áraimhoz) képest is kicsit jutányosabban. A reakció olyan döbbenetes volt, amit még sokat fogok (név nélkül) mesélni a baráti társaságomban. Talált másik festőt, aki olcsóbban megfesti... Háááát erre aztán igazán nincsenek szavak.

A kép címe: Hold utca
A kép mérete: 18×23
A kép technikája: akrilfestmény
A kép hordozója: vászon
Készült: 2017. február 18.

Ezen képem ötlete is irodalmi indíttatású. Általában ez úgy van nálam, hogy ha olvasok valamit, vagy rögtön megindulnak a képek az agyamba, vagy idő hiányában elszaladnak fölöttem. Ilyes formán nekem festészeti szempontból az a jó mű, ami folyamatosan ontja magából a képeket. Persze a jó irodalmakból sem lesz azonnal kép... Nekem is időre van szükség, hogy beérjen, letisztuljon bennem a mondanivaló.
Az utóbbi években a november-december nem éppen arról híres időszak az életemben, amikor sok időm lenne festeni. (A július-augusztus sem ilyen.) Ilyenkor jó esetben firkálok. Van egy kis keményfedeles füzetkém, amibe szoktam rögzíteni az ötleteim, hogy "majd egyszer" megcsináljam őket. Igen... ritka az, amikor tényleg betetőzik a gondolat! :)
Ez esetben viszont így alakult.

A sztori lényege nagyon röviden az, hogy a tükör átjáró két világ között. Van a tükör előtti életünk és van egy, amit csak akkor látunk, ha szembenézünk önmagunkkal. Van, hogy ez kínos és van, hogy megnyugtató.
De az tény, hogy mást látok én a tükörben és mást Te!

A tükrön belüli világ(unk) kiszámítható. Ismerjük a külső adottságokat. Mi-hogy néz ki, mire-milyen válaszreakció fog érkezni. Lehet, hogy kicsit unalmas is ez a világ így, ahogy megszoktuk. Unalmas egy olyan ember számára, aki több kreativitással, vagy belső igénnyel van megáldva, mint a többiek. Ellenben kiszámítható, ez pedig a mai világunkban valóban ritka kincs!
Mi vár bennünket a tükör másik oldalán? Hullám hegyek és hullám völgyek. Kiszámíthatatlanul. Nincs térkép, simán eltévedhetünk. Érdemes? Mindenképp! Lényünk, lelkünk gazdagodik általa!

Idáig tartott az irodalmi alap "elemzése", boncolgatása.

A kész festmény viszont más. Nincs a szó hétköznapi értelmében vett tükör (és tükörkép) a festményen.
Szépen felépítettem egy nagy házat, amely tetejére helyeztem egy átlátszó szobát, benne a klasszikus magyar családeszménnyel. Apa és anya a kanapén ül, tv-t néz, a gyerekek pedig körülöttük játszanak.
Anyát viszont nem köti le a tv műsor. Lélekben már messze jár. A sárga jó színnek tűnt ennek érzékeltetésére, hiszen ez a szín az isteni beavatkozás színe is. Semmi sem véletlen. A nő pillangóvá válik és szellemi síkon tovább siklik a szokásos, hétköznap esti programnál. A pillangó jelen esetben a lélek hordozója. Persze az sem véletlen, hogy a nap utolsó sugarai felé tartanak, hisz' színük is rokonságban áll egymással.

Van a szoba falán egy hatalmas keret. Először ez lett volna a tükör, de végül "csak" az átjáró lett a két világ között. (Lehet mondani tükörnek is, ha nagyon követni akarjuk az eredeti szöveget.)

Az "ajtón" túl van egy út, ami nem kimondottan perspektívikusan (tehát logikusan) van felépítve. Van benne egy tér(-idő?) esés, utána pedig kiszámíthatatlanul, kanyargósan halad a horizont felé. Színében ez hús színű, ami szintén nem véletlen. A pillangók persze nem járnak a hús útján. Ők könnyűek és repkednek. Hamarabb célhoz érnek, mint az, aki a kanyargós utat választja.

A kép jobb alsó sarkában áll egy alak. Csak szemlélődik. Ez vagyok én. (Olyan táskát festettem a vállára, mint amilyennel én járok dolgozni - csak pirosban.) Az alakra rászállt egy pillangó, úgy is mondhatnám, hogy megérintette a lélek. Egyedül van. Fölé magasodik a toronyház, szinte belesötétedik a tájba. Az eső is esik ebben a kiszámíthatatlan "másik világban".

A kép másik nagy egysége a táj. A vázlaton is látszódik, hogy nem volt kezdetben ez tervben, de valahogy a kezem (azaz a tudatalatti) irányította az ecsetet és nem az agyam. Zagyva part lett belőle. Titkos kert...
Ezzel az épített környezet és a természetes közt feszülő ellentétet mutatom be. Az épített környezet az ész birodalma. Minden nagyon kiszámított, geometrikus, előre elgondolt. Az organikus táj viszont kiszámíthatatlan, ismeretlen... ahol bármi megtörténhet.

A kép címe: Szellemi szabafoglalkozás
A kép mérete: 70×50
Technika: akril
Hordozó: vászon
Készült: 2016 karácsonya

Az előző posztban már utaltam rá, hogy ez a "lóhoz menős" történet eredetileg sötétben és esőben akart játszódni, csak akkor ez "nem sikerült". Azaz, nem lett az a hangulat, amit én akkor éreztem, amikor mentem kocsival és láttam, hogy "egy anyuka a kislányával" esőben, sötétben teker. Nagyon sajnáltam; éreztem, hogy ez nem fair így. Egyeseknek dukál a kényelmes száguldozás, másoknak meg ez nem olyan evidens. Az, hogy ez min múlik, most nem megyek bele. A lényeg annak az "érzetnek" a visszaadása, amit akkor éreztem. Íme:

Ami még változott az előző képhez képest, az az önmarcangoló tudat(?)állapot, amibe tudom magam sodorni. Kis tüskék, nyársak mintázata látható a sofőr teljes felületén.
Mielőtt bárki megrémülne (tőlem), mindenkit biztosítok, hogy nincsenek szuicid hajlamaim, nem állandósul bennem a tüske. Ezek csak amolyan pillanatnyi kis tükröcskék.

Egy ilyen méretű kis képecske, ezzel a technikával nagyon gyorsan el tud készülni. Néha magam is meglepődök. Szerintem egy óra alatt kiesik a kezeim közül. Persze így könnyű, hogy már ki volt találva minden, az utolsó ecsetvonásig.

A hordozó anyag története lehet még érdekes. Ezt az A4-es méretet elsősorban a Korsós lány sorozathoz használtam. De elfogyott a vásznam, amit az Aldiból szoktam beszerezni és nem is láttam már ilyet vagy egy éve. Kénytelen voltam a művészellátóból vásárolni. Vásznat kértem, de kartont kaptam. Persze kifejezetten akril és olajfestékre való ez, de nem vászon. Kicsit csalódott vagyok emiatt, de attól nem félek, hogy ne fogyna el előbb-utóbb. :)

Cím: Megyek a lóhoz Eviért esőben
Méret: 21×30
Hordozó: karton
Technika: akril
Készült: 2016. október 31.

Ennek a képnek az alapja az, hogy általában én viszem ki Evit lovagolni kocsival és én is megyek érte.
Ez  kép ez utóbbi szituációt ábrázolja.

Útközben különböző élmények, hatások érnek.
Eredetileg úgy terveztem, hogy sötét van és esik az eső, de tegnap este nem voltam annyira magam alatt, úgyhogy annyira nem lett borús az idő. Szimplán csak egy könnycsepp gördül le az arcomon.

A másik eltérés az eredeti tervtől, hogy kinőttem a lapot. A kép úgy is megállja a helyét, hogy leszedem a tábláról, de így, táblástól nekem jobban tetszik; ezek a törésvonalak jobban kijönnek. Jó színe van ennek a táblának. Igazából ez vitte "mellé" az eredeti tervem is. Olyan régen festettem így "rendesen", hogy tudat alatt rácsodálkoztam erre a színre. Összetett dolog ez. Azért kezdtem el ezt a képet, mert volt még kinyomva festékem és nem akartam, hogy rászáradjon a palettára. (Az akrilt nem lehet újra életre kelteni.) Olyan akvarellesen tettem fel színcsíkokat. Ekkor még nem tudtam, mi lesz a képen. A fenn említett terv viszont már hetek óta feszített, úgyhogy a kezem hamarabb járt, mint az eszem. Pár napja már kinyomtattam magamnak azokat a képeket, amiket fel fogok használni erre az autós-biciklis dologra, úgyhogy minden készen állt. (Kivéve a nagyobb vászon, meg a sötétebb, esős színek... de hát az akarat nagy úr...)
A kép eredeti mérete nem nagy: 24×24 cm. Most azon gondolkodom, hogy ha már így befényképeztem, ezt is kiprinteltetem vászonra így, hogy a karton is látszódjon rajta... Így lesz egy kézi változat is, meg egy félig ilyen-félig olyan hibridem is. :)

Ahhoz képest, hogy tényleg nemrég készült el a digitális festményem, elég gyorsan eljutottam vele a nyomdába, hogy 50×70-es formában is láthassam.
Óriási csalódás fogadott! A kinyomtatott kép köszönőviszonyban sem volt azzal, amit az előző posztban bemutattam nektek. Ennek ezer oka van. A legfontosabb tanulság, hogy a nyomdába CMYK-ban kell leadni az anyagot és nem RGB-ben. Van, hogy ez számít. Jelen esetben szerintem főként ez.
Rengeteg fontos részlet belesüppedt a sötétségbe és a kép nem arról szól így, mint amit elképzeltem.

Emiatt olyat tettem, amit egyébként is terveztem már rég: digitális festménybe való belefestés kézzel! Nem is volt más választásom! Tegnap este csendes volt a ház, úgyhogy nekikezdtem. Az eredeti koncepciót tűztem ki szem elé, de persze ugyan azt nem tudtam volna kétszer előállítani, úgyhogy csak "belazulva" kezdtem a helyreállításnak. Lettek benne plusz elemek.

Nekem emberibb... Kellenek a vonások, amik kézzel kerültek oda. Lehet, hogy ezek után minden hasonló képembe bele fogok piszkálni (ha kell, ha nem).

Bal oldalt az új változat, jobbra a "szimpla" digitális" látható.

Amióta elkészítettem az első digitális festményemet, élt bennem az igény, hogy folytassam a megkezdett utat. Tovább erősítette bennem ezt a képzetet az a pillanat, amikor augusztus közepére vászonra kinyomtatott állapotban láttam viszont ezt a munkám. Akkor nem került kiállításra, ellenben a múlt héten igen. (Megnézhetitek a Jászberényi campuson.) A falon meglátva érkeztem elérkezettnek az időt arra, hogy egy újabbat is elkészítsek.

Igen... ez nem Korsós lány... tudom. Néha kell is egy kis változatosság. A téma majdnem mindegy egy Korsós lányhoz...

Ennek a munkámnak az alapja már vagy egy hónapja él a fejemben. Jött a szeptember és én nem örültem. Kicsit magam alá kerültem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy vártam a "sült galambot", az meg nem jött.

Egy galamb száll fel a figura fejéből, mint amikor szabadon eresztik őket. Ez a pillanat látható, de a várva várt pillanatban szíven találja egy vérvörös nyíl, amitől ő a tányéron végzi. Mármint a figura lelke feltálalásra kerül. Védtelen, de nem feltűnő. (A galamb és a figura szíve összeköttetésben van.)

A kép elkészítése úgy indult, hogy készítettem egy vörösből-zöldbe futó átmenetet. Ez lett a háttér.
Erre rajzoltam fel az ülő figurát egy újabb réteggel.
A galambnál csaltam, mert találtam a neten egy ilyen klassz mozdulatú állatot, ezt beszúrtam a képbe, átfestettem, majd eltávolítottam alóla a fotó-galambot.

Az első pillanattól tudtam, hogy a galambocskának meg kell halnia, úgyhogy rögtön a fentről jövő vérnyilat kezdtem megfesteni. Itt az a nehéz, hogy mivel különböző rétegekkel dolgozom, néha egyik a másik alá-fölé kerül, így "nem fogott" a galambra a vérvonal. Úgyhogy a galamb rétegén folytattam a csíkhúzást.

A figura alatt, és a feje fölött lévő tojás alakok is rögtön jöttek maguktól, ösztönből. Később szívformájuk lett, de nem feltűnő.
Egy napot gondolkodtam azon, hogy a jobb oldalra mit fessek. Meg volt a tál már tegnap, de nem tudtam, hogy hozzam össze a galambbal. Pedig annyira pofon egyszerű a válasz... mint mindig... A tálat lentebb vittem az eredetihez képest és belefestettem a szárnyast jól felpucolva. Még gőzölög!

A galambom négy példányban van a képen, csak a láthatón kívüli másik három olyan 2-6%-os fedettséggel van a háttérbe küldve ezért legjobb esetben is csak sejthetők. Nem sok látszik belőlük, de így (nekem) jobban van repülős-mozgós hatása, mint nélküle. Egy kicsi mozgás kell a képbe, még ha gyorsan meg is ölik szegényt.

Cím: A sült galamb este...
Méret: 100×70 (300dpi)
Technika: digitális festmény

Ennek a képnek a története is áprilisig nyúlik vissza. Tehát 4-5 hónapot vett igénybe a teljes elkészítése. Nem látszik rajta? Lehet, de a gondolat többet ér, mint ezer ügyes és gyors kéz.

Az első változatban csak lefújtam a vásznat fújós festékkel. Kékkel és pirossal. Nagyon szép átmenetes volt. Ezért sem mertem hozzányúlni. Itt volt a dolgozószobámban és "gyönyörködtem benne". Legalábbis túlságosan tetszett ez az egyszerű kis "fújat" ahhoz, hogy tovább lépjek. Gúzsba kötötte a kezem a "szépség". Van ez így.

Aztán jött az Art-Camp és kevés volt a használható vásznam. Bevittem hát a fősulira (itt került ismét megrendezésre a művésztelep) és azon tűnődtem, hogy mit is kellene vele tennem, hogy tovább lépjek.

Ekkor megláttam, hogy pár fiatal "kolléga" mit művel a vásznán. Nagy és hatalmas festék rétegeket nyomtak ki, kevertek minden-féle anyagokkal és nagyon jól nézett ki.
Ekkor jutott eszembe, hogy van nekem otthon a lomosban egy fél csomag gipszem. Vagy 12 éve pihent ott arra várva, hogy majd csinálok vele valamit. Most jött el az idő!
Hazamentem és a következő nap már vele együtt érkeztem. A gipsz gyorsan szárad és azt gondoltam, pont alkalmas lesz arra, amire szánom.
Na, emiatt is szeretem ezt a nyári alkotótábort!

Úgy indítottam, hogy a felfújt formán kívüli területekre vastagon felhordtam a vizes gipszet.
Hagytam száradni, majd megszíneztem ezt a felületet úgy, hogy a figurától jobbra haladva egyre fakuljon.
Ekkor egy vastagabb ecsettel átmentem a felfújt figurán; ettől lett festői a forma.
A jobb oldalon megkontúroztam, majd egy halványabb vonallal ezt megismételtem egy kicsit távolabb.
Így a semmibe veszve volt elszigetelve. Nem rossz, de lehet még tovább fejteni a rejtvényt, ha a nő tükörképét a falra is felfestem nagyon halványan.

Így kaptam egy körbefalazott figurát, aki kinéz a falból, de a falban is önnön mását találja.
Lehet mondani, hogy egy kicsit reményvesztett kép ez. Olyan "úgy is mindegy" forma.

Úgy is lehet értelmezni, hogy szeretnénk kitörni a kötöttségekből, de egyrészt nem lehet, másrészt  a falban (börtönben) is önmagunk vagyunk valahol. Ilyen a természetünk.
Mindkét értelmezés egy és ugyan azt a "nincs választásom" állapotot tükrözi.

Nagyon nem szeretem, mikor ilyen vagyok... tán még szégyellem is magam érte. De azt nem lehet mondani, hogy ez ne lenne igaz. A jó művészet az igaz művészet!

Méret: 40×30
Technika: akril, gipsz vásznon
Készült: 2016 augusztus

Azt hiszem, hogy a kiállításom után talán egyszer álltam neki festeni. Azt is még áprilisban, mikor jöttek a gyerekek megnézni a képeket. Nekik festettem a helyszínen.

Meg most, hogy kezdődött az Art-Camp!
Nagyon sokára tudtam meg az idei koncepciót: (L)ehetetlen lehetetlen.

Imádom az Art-Camp-et! Soha annyit nem tanulok egy ilyen hét alatt, mint ekkor! Mégis... Kénytelen voltam idén valahogy "megúszni", hiszen itthon van egy egyéves kisfiam. Így is nagyon sokat vagyok itthontól távol, ilyen "szórakozást" nem engedhetek meg magamnak.
Pont emiatt a tábor előtti éjszakán elkezdtem festeni. A koncepciót már tudtam, ez járt s fejemben, de formailag még meglehetősen homályos volt a kép.

Mindig ez van, ha sokat várok két kép között: csak úgy kipereg az ujjaimból a festmény. Nem nagyon kell görcsölni.

Sok kritika ért ebben az évben, hogy mindig csak a "Korsós lány"... Hát mindig. Ez nekem egy mankó. Egy ürügy. Most is; bár itt már van egy fajta olyan törekvésem, hogy ne legyen egyértelmű, hogy ez "az". Csak egy mellkép. A feje is másabb, mint szoktam. Persze, aki ismer(i), az rögtön rávágja, miről is van szó. :)

Álomszerű. Víziókkal teli. A ruhája hullámai elvezetnek minket "idegen vizekre". A szem csukva van, befelé nézünk. Ez egy belső utazás a testen kívülre. Vágyaink, álmaink megvalósulásának hullám hegyei és völgyei ezek. Amit szeretnénk elérni. Elméletileg mi magunk vagyunk a saját sorsunk alakítói. Azt teszünk, amit csak akarunk. Határ a csillagos ég. A hullámok is részben ilyenek. (Az alsót ki is vezettem.) Másrészt viszont a realitás talaja visszahúz. Agyunk megálljt parancsol. A fejéből jövő "strandkorlátok" ezen korlátokat jelölik.
A fejből még ágak is nőnek az ég felé. A transzcendensbe nyúló gondolatok. A teremtő gondolatok. De ezek az ágak egyben ijesztőek is. Szúrósak, hegyesek. Vajon a vágyaink helyesek-e? Jó-e, ha vágyakozunk és álmodozunk? Vannak fenntartásaim...
Persze ez megint csak messzire vezet: Mi a jó, és mi a rossz? Kinek mi... Kit vegyünk figyelembe? Magunkat? Önzőség! Másokat? Önfeláldozás!
Erről szól a kép!

Végül nem ezt a képet választotta a zsűri a kiállításra. :)

Mérete: 50×70
Technika: akril
Hordozó: vászon
Dátum: 2016. augusztus

A Szikra Galéria már harmadjára írja ki a környék kortárs festőinek a pályázatát. Idén Teremtett Világok címmel. Kicsit más, mint eddig. Eddig "csak" az volt  fontos, hogy a Jászságról szóljanak a pályamunkák, de legalább is nyomokban kötődjön hozzá.

Na persze cím ide, vagy oda, nem tudom magam függetleníteni a helyszíntől. Ráadásul az utóbbi hónapokban annyira ráállt az agyam erre a Korsós lány témára, hogy a lányom szerint már nem is tudok mást festeni. (Remélem nincs igaza.)

Végig gondoltam az én kis teremtett világomat. Legalább is a festőit. Nyilván való, hogy kihagyhatatlan a Korsós lány. Eleve így kezdtem a gondolkodást.

Nekem a teremtés az kézzel történik. Mikor elképzelem a Biblia verzióját e témában, akkor is két kéz jelenik meg. Felülről.
Na, itt viszont az ÉN teremtésemről van szó. (A művészet történetében mindig megvolt az a vonal, hogy a művész Istenhez hasonlóan teremt.)
A csavar itt van, hiszen a Korsós lányt nem én teremtettem, hanem Zilahy Zoltán. Az ő keze látható alul, mint egy talapzatként. Ezen áll a teremtménye.
Erre a teremtményre csorgatom rá az én kis világomat - felülről. Ez az a sárgás-fehér vonal függőlegesen - a harmadoló pontban. Így fejezem ki, hogy miként itatódik át velem is a "teremtmény".

A kép hátterében Jászberény város háza látható. Ez a táptalaj. A teremtményünk ebből táplálkozik és mi magunk is hasonlóképp.

A festmény jobb alsó sarkában két alak látható, amint egyrészt a Korsós lányt nézik, másrészt pedig önmagukat egy tükörben. A két alak is össze van kötve. Minden-mindennel összefügg.
Igazából ez annak a hatása, hogy nemrég olvastam egy verset, amelyben egyfajta "tükörgalériaként" van jellemezve két ember kapcsolata. Ez most nagyon idevágott.

A kép előkészülete gyorsan ment. Kb. egy éjszaka alatt kigondoltam a történetet és másnap meg is valósítottam. Voltak persze változástatások. Az első vázlatot nem is csatolom. Egyrészt nagyon hevenyészett és a szimplán csak sötét háttér előtt, aranymetszésbe helyezett Korsós lány áll egy tenyéren. Menet közben gyorsan ráéreztem, hogy ez így kevés lesz.
Festés közben még egy sablonnal fel is fújtam egy más pozícióban álló Korsós lányt... de ez idővel a festék rétegek alatt el is halt. De nem baj, szerintem nem is hiányzik oda.
Kerestem a neten mindenféle kezeket... ez volt a motivációs tényező. A felhasználtat be is mutatom.

Nagy szerencsém volt, hogy ezt most el tudtam készíteni, hiszen pont érettségi időszak van. Előző nap is és ma is délutáni tanítás volt. Nekem meg pont nem nagyon volt órám ebben az idősávban. Egész nap itthon tudtam maradni és csinálgatni. Este 10 után el is készültem vele.

Az eddigi képeimmel ellentétben a szignó is fura helyre került: a jobb felső sarokba. Onnan folyik rá a városra. Kicsit beképzelt ötlet, de adta magát én pedig gyenge voltam ellen állni. :)

Cím: Teremtett világok
Technika: Akril vásznon
Méret: 70×50
Dátum: 2016. május 5.

Mindig is azt mondták rólam, hogy "milyen jó, hogy ilyen kísérletezős vagyok". Ez általában igaz rám, de a festészetben, anyaghasználatban különösképp.
Már kezdetben vegyítettem a temperát a pasztellal, később a tust a pasztellal, készítettem képeket cserép darabokra és puzzle-ra is festettem. (Hú, tényleg, egyszer ezekből is mutatni fogok!)
A számítógépes grafika is minimum egy évtizede foglalkoztat. Szépen megtanultam a photoshop használatát. Persze elsősorban fotók manipulálására, retusálásra használtam.

Kb. egy hónappal ezelőtt olvastam Scott Kelby - Világítsd be, fotózd le, retusáld című könyvét, amelyben nagyon ajánlatosnak tartotta a digitális rajztábla használatát a retusálási folyamatban. Nekem ez mindig olyan kínkeservvel működik. Szeretek photoshoppolni, de mikor egy meló alkalmával 60 képen kell a delikvensek arcáról eltávolítani a karikákat, ráncokat, pattanásokat... na, az nagyon időigényes.
Vásároltam is egy Wacom intous táblát. Szerintem nagyon jó áron jutottam hozzá, így nem is sajnáltam rá a pénzt.
Tanulgatom még, hogy kell vele retusálni. Egyelőre semmivel sem megy gyorsabban, mint korábban, mikor egérrel dolgoztam. (Úgyhogy ha valaki tud jó módszereket, technikákat, ami segítségével gyorsabban megy a retus, ne tartsa magába, hanem írjon nekem mihamarabb!)

Más felhasználási területe is van ennek a táblának: Lehet vele közvetlenül PS-ba rajzolni! Már próbáltam olyat, hogy a felületére rátettem egy fotót és körülrajzoltam... nagyon jó lehetőség ez a digitalizálásra. Még a lányom is szórakozott vele egy közös képünkön. Van benne lehetőség. Bár még nem tudom, mire lehetne ezt használni.

Tegnap este eszembe jutott, hogy mi lenne, ha rajzolnék vele - szabad kézzel. El is kezdtem rajzolni egy "Korsós lányt". Miért-miért? Mert az már megy bekötött szemmel is. :) Gondoltam, minek nehezítsem az amúgy is idegen pályát?
Először csak amolyan körvonalasat, feketével. Valami tollhegyes ecsetet választottam, hogy ne olyan paint-es kinézete legyen. Nem is lett rossz. Élveztem a könnyű javítgatási lehetőségeket.
Ha már így benn voltam, elkezdtem tónusozni is. Itt egy kicsit zavar, hogy állandóan "színt" kell váltanom, valahányszor tónuskülönbség van. Ráadásul az egyik tónus törli az alatta lévőt.
Tuti van erre alternatíva, de még nem tapasztaltam ki. (Súgni meg nem tud senki.)
Ha már meg volt a tónus, gondoltam, lehetne ebből "képet is csinálni"! :) Úgyhogy nekiálltam kitölteni a terepet.
Eszembe jutott a "Sivatagban" című képem, amelyben hullámos vonalak vannak a homokban. Ez lett az alap motívum. Aztán szépen sorban jött minden a maga után.
Mikor már kész volt, akkor jöttem rá, hogy nemelég festői a figura. A háttér az viszont az. Úgyhogy elkezdtem egy másik ecsettel maszatolgatni a "lányon". Most már olyan, amilyenre gondoltam.
Az a jó benne, hogy sokkal könnyebben lehet javítani, mint a rendes festéket. Azaz kevésbé körülményes. Nem kell nyomni festéket, nem kell vizet hozni, stb...
No persze nem is annyira "emberi", mint a valódi festés. Nem gondolom, hogy innentől kezdve csak digitális festményeket fogok gyártani, de az, hogy fog még készülni ilyen, az biztos.
Már most látom, milyen lehetőségek vannak benne. Mit csinálnék másképp, ha újra kezdhetném. Most még tényleg full csak "festettem". Semmi "kontrlooll c - kontroll v". Semmi rétegeskedés. Pedig abban is megvannak a lehetőségek. Azzal tudnám csak kihasználni a számítógép adta lehetőségeket. (Itt az ecseteket, a keverő ecsetet, a színégetés és színfakítás funkciókat használtam csupán.)

Ja igen... a kép. Miről is szól?! Párbeszéd talán? Olyan, mintha egy kietlen, ismeretlen tájon megszólítana bennünket valaki. Valaki, aki valami rosszban sántikál. Nekünk kell eldöntenünk, hogy hiszünk-e neki, vagy folytatjuk a saját utunk. Afféle "Krisztus megkísértése" téma. Persze a saját utunk sem biztos, hogy jó lesz. Ilyen dolgok foglalkoztatnak mostanság... :)

Ez a kép az idei kiállításom hajrájában készült.
Hogy miért készül egy kép, annak rengeteg oka lehet. Az indíttatás az volt, hogy egy-két héttel a megnyitó előtt volt rajtam egy kis para, hogy mi lesz, ha nem lesz elég képem a "nagy napra"?
Persze ez már önmagában egy hülyeség, mert hát nagyon sok képem volt már addigra is, de "nagy képem viszont alig van". Gondoltam.
Még szerencse, hogy volt elfekvőben egy-két ilyesmi méretű vásznam.

Arra gondoltam, hogy egy olyan képet is jó lenne már festeni erről a hölgyről, amiben nem történik "belezés" (szív és agykivevés), nincs benne semmi negatív. Csak önmagában a szobor fontosságát hangsúlyozza.

De milyen alapanyagot használjak? Ugyan van vagy 8-10 A/4-es, szigorúan fekete-fehér printem a szoborról minden oldalról, de hát azok már "régiek". Valami újat akartam.
Pár héttel korábban készítettem önszorgalomból a városnak egy virtuális sétát. Ennek kiinduló pontja a főtér. A főtéren meg ez a szobor van. :)
A kötelező halszemes képeken túl készítettem "szép" képeket is róla. Ezekből szemezgettem.

Készült egy pár dupla expós kép. Ezeket mostanában nagyon szeretem. Nem olyan sokan csinálnak ilyet. Művészeti céllal meg pláne nem. (Vannak ilyen képek, de azok többnyire photoshoppal összehegesztett képek. Én meg nem olyat akartam.)
Az első képkocka a teljes szoborról, a második egy közeli lett róla. Így mondta el leginkább ezt a "közelítő-távolító" érzést. (Ami egyébként az Isten Háta Mögött zenekar egyik "slágere".) Eredetileg ez is lett volna a címe, de hát az már foglalt volt. :) Maradtam a konvencionálisabb "Távolság"nál.

Tetszett a kép redukált színvilága. Ez a szürkés kékes árnyalat. Jó kis kontrasztot képez a háttérben álló narancssárga házakkal.
Ez a festményen már nem pont így jelent meg. Inkább olyan lángnyelvekre és gyökerekre, liánokra, indákra hasonlít. Majd egy ügyes művészettörténész (vagy pszichomókus) megmondja, hogy ez miért van. Egyszerűen csak a így illettek egymáshoz a színek. :)

Tettem még bele egy kis véreret is. De csak alig láthatóan jön ki a fejből. Nem lehet azért mégsem teljesen szembeköpni magam... ;)

Nagyon vártam a múlt hét keddet. A kiállítás napját.
Izgultam, hogy minden összeálljon, mindenki eljöjjön és persze tövig rágtam a körmöm, hogy mit szólnak az emberek a művekhez.

Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, hogy "miért izgultam ennyire a képek miatt", azoknak elmondanám, hogy nem olyan egyértelmű az, hogy "minden nagyon szép és jó", ami kijön a kezeim közül.
Persze, amit befejezettnek nyilvánítok, az szerintem (!) vállalható - pláne, ha kiteszem a kiállításra, de hát ízlések és pofonok...
Nem mindenkinek jön be a stílusom. Sőt! Úgy is mondhatnám, hogy sokaknak nem jön be az a fajta mód, ahogyan festek. Persze alapvetően ez nem zavarja meg a munkamódszeremet és a munkáimhoz való hozzáállásomat, csak sokszor elkeserít, hogy én csak amolyan "futottak még" kategóriát képezek a "többség" fejében. Nem olyan "szépek" a képeim. Nem annyira falra tehetők, mint pl. XYZ képei. :)
(Pláne, hogy én is szeretem XYZ képeit...)

Hát emiatt aggódtam!

Korán érkeztem a helyszínre. Vártam a főszereplőket. Ők meg nem jöttek. Emiatt is egy kicsit zaklatott is voltam. Hogy teljen-múljon az idő, elkészítettem a Szikra Galéria (majdnem) teljes virtuális túráját. :) Szakmai ártalom.
Mire elkészült, már szállingóztak az emberek. Először a muzsikus barátom: Terenyi Krisztián. Szépen bepakoltuk a hangládáját, mikrofonját, mire lassan megérkeztek a vendégek is.
Befutott Egri Mária is, nem aggódtam többé. Ja, de. Azon, hogy mit fog mondani. :)

Közben bemutattak Zilahi Zoltánnak is, aki a szobor készítője. Hihetetlen élmény. Teljesen új dimenziók nyíltak. Jé, ő is egy hús-vér ember. :)
Még ugyan nem sokat beszéltünk a készítés körülményeiről, de annyi már kitudódott, hogy a "modell" egy századfordulós fotó volt, amint a "magashomlokú" jász lányok jönnek be az aratóról. Ezt a fotót nagyon szeretném megszerezni! :)

A megnyitó elején egy pár általános adat hangzott el rólam. Ekkor még aggódtam. Reméltem, hogy nem ebből fog állni a megnyitó, hiszen az azt jelentette volna, hogy "nem jók a képek", ezért arról majd csak úgy érintőlegesen ejt szót Mari.
De nem így történt.
(Szerencsére) jó hosszúra nyúlt a "méltatás". Sok-sok képelemzéssel. Ezek jó része PONT erről a blogról származott, ami megbocsátható, hiszen élő-egyenes adásban csak kb fél órával kezdés előtt találkozott a képeimmel.
Közben elhangzottak olyan kijelentések is, amikre én magam nem is gondoltam:

"A 2014 előtti képek csak előkészítési voltak az utolsó két év termésének."

Ezért jó, hogy szakértő szemek látták végre a munkáimat. Én ilyenekre nem tudok gondolni "menet közben".
Valóban megváltozott a munkáim karaktere.
"Először csak le-le lépett a Korsós lány a talapzatról, majd sétálni indult, végül stilizált jellé alakulva a festőt önmagát jelenti."
(Lehet, hogy nem pontosan idéztem, emiatt elnézést kérek. Még nincs meg az eredeti szöveg.)

Most úgy érzem, hogy ha már csak ezt a két sort kapom meg dr. Egri Máriától, már jól jártam és boldog lehetek, hogy foglalkozott a történetemmel.

Nagyon szívmelengető volt a vége is, amelyben elhangzott, hogy "mennyire szeretnek" engem itt - amit én is megéreztem, hiszen rengetegen voltak kíváncsiak rám. Szikra úr (a tulaj) az est végén megsúgta nekem, hogy legalább 80-an voltak, ha nem többen. Ez itt helyi viszonylatban nagyon soknak számít. (Hat évvel ezelőtt kb 50-en voltak.)

Sajnos utána már nem tudtam beszélni Máriával, mert nagyon sietett haza, de unatkozni így sem tudtam. Egészen fél 8-ig kaptam a gratulációkat.
Fantasztikus élmény volt.

Egy idős bácsi mondta a végén, hogy majdhogynem bármely képet eltudná képzelni a falán! Ez nagyon meglepett, hiszen eddig azt tartottam, hogy az én képeim "nem falra valók". Még mindig tartom ezt (főleg a témák miatt), de már azt is látom, hogy akár(!) piaci értéke is lehet(ne) ezeknek a munkáknak. Akár...
Titokban elhelyeztem a vendégkönyv utolsó lapjai közé egy műtárgylistát árakkal, de ezt már csak most és itt merem bevallani. :)

Még arról nem írtam, hogy nekem miről szólt ez a kiállítás.
Először is a képek nagy része Jászberényről szól. Arról, hogy én mit szeretek benne és mit nem. Ha így nézzük, akkor az én kapcsolatrendszeremről szól. Ebbe beletartozik a város is és a benne élő emberek is. Mindenki. A családom, a barátaim, a kollégák, a diákok (ők is kollégák), az ismeretlen ismerősök. Arról szólnak a képek, hogy kiről/miről mit gondolok.
Nagyon tetszett az a megnyilatkozás is, miszerint "ezek a képek filozófiával rendelkeznek. Gondolatiság van mind mögött." Ez nagyon-nagyon igaz. Mivel nem a "szépségre" megyek, így nagyon kevés olyan kép került ki, amely direktbe csak arról szól, hogy "milyen jól is néz ki ez a Korsós lány".
Minden alkotásnál első a gondolat és csak utána emelem fel az ecsetet. Ha ez az üzenet átment, akkor én nagyon boldog vagyok! Lehetne minden képet egyesével vesézni. És lehet majd fogok is ezekkel a képekkel egyesével foglalkozni a blogban.

Most, itt a végén jól jönne egy köszönetnyilvánítós felsorolás.
Ezt csak felületesen, a teljesség igénye nélkül tudom megtenni. 12 év az 12 év... mindenre nem emlékezhetek...

Leginkább az inspirálóknak tudom megköszönni azt, hogy vannak!
Gondolom, itt mindenki Zilahi Zoltánra gondol, de ez csak részben van így. Nagyon fontos ebben a történetben az ő szerepe, ez tagadhatatlan. Különösen az elején volt meghatározó, amikor megismerkedtem a formával.

Legalább ennyire fontos azoknak az embereknek a szerepe, akik ötleteket vagy épp ihletet adtak a munkáimhoz. Akár pozitív- akár negatív értelemben.

A család megkerülhetetlen. Ugyan sokat csatázok itthon azért, hogy MOST szeretnék festeni, de végül is elkészültek ezek a munkák, úgyhogy valahogy csak érvényt tudok szerezni az akaratomnak... :)
Nem mindig örülnek neki, (sőt, van, hogy kifejezetten ellenségesek bizonyos képekkel kapcsolatban). A képek viszont itt vannak. És ez a fontos!
Nekem meg ügyesen kell sáfárkodnom az idővel, hogy a káposzta is megmaradjon és a nyúl is jól lakjon.

Evelin... hát ő volt a legbüszkébb rám. A kislányom úgy hallgatta végig a "méltatást" az első sorból, hogy szerintem szó szerint vissza tudná mondani az egészet. A szakmai szöveget is tutira! A föld felett járt két centivel utána még napokig. Amikor ezt érzékeltem -  már a megnyitó közben is - majd'hogy nem a könnyeimmel küszködtem. Nagyon furcsa érzés volt. (Úgyhogy én is a föld felett lebegtem... ha másért nem, de ezért biztosan megérte megrendezni!)

Nagy-nagy köszönet Szikra úrnak, aki teret biztosított számomra. Farkas Editnek, aki a meghívót korrektúrázta, Sándor Elizának, aki a címek betűtípusában segédkezett.

Rengeteget köszönhetek édesanyámnak, akivel együtt rendeztük meg a tárlatot. Sok szakmai tanácsot adott a rendezés folyamán.

Terenyi Krisztián elsőre igent mondott a felkérésemre. Nem mímelt semmit, rögtön neki állt a megvalósításnak. Ötletelt, demózott... mindent megtett, hogy NEKEM megfeleljen és sikeres legyen a kiállításom. Hihetetlen srác és hihetetlen jó barát!!

Nagy-nagy köszönet azoknak, akik eljöttek. Így lett kerek egész a kiállítás. Nélkülük nem vált volna sikeressé.

Ilyen című képem viszont nincs is! (Egyelőre!)

Nőnapon nyílik ezzel a címmel az (első) második önálló kiállításom.
Az első még a J Galériában volt 2010-ben, azaz kimondani is durva: Hat évvel ezelőtt.
Az a kiállítás egy nagyon pici helyen volt, nagyon kevés képpel.
Ennek elsősorban az volt az oka, hogy kevés volt az egy vonalra felfűzhető képeim száma, valamint a hely szűke. Végül is ez akkor szerencsésen összefonódott. Szerettem is.

Ez most más. A Szikra Galéria két és fél évvel ezelőtt nyílt a városban. Rögtön be is robbant a köztudatba, hiszen az országban is ritka a magánkézben lévő galéria.
A jászsági festők munkásságát mutatja be a közönségnek.
A Galéria eddig két alkalommal írt ki képzőművészeti pályázatot. Az elsőn én nyertem a Szikra Galéria szakmai nagydíját. A zsűriben olyan nagy nevek szerepeltek, mint Palkó Tibor és Máté György művész urak, valamint dr. Egri Mária művészettörténész. Nagyon büszke vagyok erre a díjra.

Ekkortájt kért fel a Szikra István galériatulajdonos egy önálló kiállítás megszervezésére. Nagyon jól esett a felkérés és azonnal igent mondtam. Már akkor sejtettem, hogy a Korsós lány lesz a fő vezérfonalam, hiszen ebből a témából volt már akkor is a legtöbb képem. Konkrét időpontot nem tűztünk ki. Nagyon fontos volt nekem, hogy csak akkor nyíljon meg a tárlat, ha annyi kép összejön, amivel a teljes galériát meg tudom tölteni. A lenti kávézó részt, és a fenti kiállító termet is. Több, mint 50 képet számoltam össze e témában egy héttel a megnyitó előtt. Persze nem lesz mind kiállítva, de akkor is. Durva. 12 év alatt jött össze.
Igazán tudatosan az elmúlt két évben készültem erre. A koncepciót mindig szem előtt tartva keretezgettem szorgalmasan a képeket nem kis summát hagyva ezzel a vállalkozó zsebében.

Egy kiállítás rengeteg háttérmunkával jár. Pláne így, hogy a nőnapon kerül megrendezésre.
Fel kellett keresnem azokat az embereket, akiknek mondhat valamit ez a téma.

Első körös volt Zilahi Zoltán szobrászművész- a szobor alkotója. Hónapokon (sőt éveken) keresztül nem sikerült megtalálnom, vagy elérnem őt. Már-már le is tettem róla, hogy én valaha is fogok vele találkozni. Aztán egy héttel ezelőtt felhívott és nagyon jól elbeszélgettünk. Boldog voltam, hogy érdekli a téma és eljön.

A kiállítás megnyitása is kardinális kérdés. Olyan sok (csoportos) kiállításon voltam már és olyan sok megnyitó szöveget hallgattam már végig... tudtam, hogy van vesztenivalóm. Már egy évtizede eldöntöttem, hogy politikust soha nem fogok ilyenre felkérni (hacsak nem maga is műértő, műpártoló).
Egri Mária megnyitóit mindig nagy élvezettel hallgattam. Egy bökkenő volt csak: Ő mindig az élvonallal foglalkozott. Én magam csak amolyan másodhegedűs volnék itt a helyi kis szemétdombunkon. Persze ismernek sokan a városban, de hol vagyok én egy Gecse Árpádhoz vagy épp Máté Gyurihoz??
Ettől függetlenül legnagyobb meglepetésemre dr. Egri Mária elvállalta a megnyitót! Ma sem tértem még napirendre.

Meghívót kellett készítenem. Aki még nem csinált ilyet az nem tudja, hány helyesírási hibát lehet ejteni csak ebben a pár sorban. Pedig nem vagyok rossz helyesíró! :) Farkas Edit, a Hamza Múzeum igazgatója segített a "gyomlálásban", amit ezúton is nagyon köszönök neki. Óriási dilemma, hogy melyik kép kerüljön a kitüntetett pozícióba. Érdekes, hogy volt vagy három változat és pont ez került be (A Suttogó titkai), amely már volt egyszer nyomdában, mikor a Hamza Studio kiadványát készítettük.
A meghívón a lány fenekét már PS-al kellett odavarázsolnom, hogy a fej is a megfelelő magasságba kerülhessen.
A közreműködő személye nem volt kérdéses. Rögtön tudtam, hogy ő csak az én Terenyi barátom lehet! Gyerekkori barátom, fantasztikus gitáros/énekes/dalszerző. Saját számait is simán elhallgatnám egy lemezen (ha ki merné adni a kezei közül). Tudom, hogy ez telitalálat lesz!

Na meg persze rohangáltam pogácsáért, tortáért, pezsgőért, amivel a kedves vendégeket fogom kínálni/lekenyerezni. :) Jó, nem viszem túlzásba, de ez is hozzá tartozik egy jó kiállításhoz.

Mikor mindez kész lett, akkor döbbentem rá, hogy a képeim negyede még be sincs fényképezve, némelyiknek cím sincs. Legalább a feléről hiányzik az akasztó, soknak a pontos méretét sem tudom... Rengeteg meló ez is.
(Pl.: Az akasztó felszögelése látszólag egyszerű feladat, de nem árulnak a boltban olyan kicsi szöget, amivel úgy lehet felütni a kampót, hogy az ne jöjjön ki a kép másik oldalán.)

Külön fejezetet érdemelne a képaláírások (fecnik) elkészítése. Szikra úr feladta a leckét, mikor kevesebb, mint egy héttel a megnyitó előtt megmutatta, hogy milyen megoldással illene a képek alá a képek címe. Ehhez habkartont, matricapapírt (van ennek rendes neve?), meg fóliát kellett beszereznem. Nos, habkartont Jászberényben csak a bennfentesek tudnak szerezni! Külön köszönet a Boom Mediának! :)

Milyen betűtípussal írjam a képcímeket? Nekem van ugyan egy bejáratott Trajan Pro betűstílusom, amivel minden Álomgyár Fotóstúdió (magánvállalkozásom) feliratot szoktam írni, de ez esetben ez nem működött. DE van nekem egy nagyon kedves barátosném - régi tanítványom: Sándor Eliza, aki a tipográfia nagy tudora - grafikus lévén. Ő segített ezen nehéz kérdés megválaszolásában. Most nem részletezem, hányszor kellett újra írnom, hogy jó legyen ilyen-olyan okoknál fogva... végül PS-ben készítettem el az összeset, mert ott egyszerűen megtaláltam, hol lehet a betűtávolságokat állítani. :)

Két nappal a megnyitó előtt még három képbe is belefestettem. Általános problémám, hogy "csúnyák a lányok". Úgyhogy jópárat szebbé varázsoltam. Volt, amelyiknek a hátterét tompítottam le. Volt munka.

Délutánra mentem anyukámmal a helyszínre rendezni a tárlatot. Kb. 3-4 óránkba került, de megérte.
Most, egy nappal a megnyitó előtt már csak a képcímek hiányoznak; valamint pár képet egyenesbe kell hoznom és ennyi. Készen állok!

Ez is a Korsóslány sorozat része.

Úgy készült, hogy épp egy másik ilyen kép készült épp az udvaron, amikor a lányom megérkezett és megkérdezte, hogy ő is festhet-e. És hát természetesen festhet ő is. :)
Mostanában nagyon kritikus magával szemben. Ez abban nyilvánul meg, hogy egyszercsak dührohamot kap. Csapkod, sírva fakad... merthogy nem sikerült az alkotás. (Egyáltalán nem rossz az ahhoz képest, hogy hét éves, csak hát... )
Ilyenkor dühösen ott hagy csapot-papot; elsírja, hogy ő soha többé nem fog festeni semmit. Persze, tudom, hogy ez csak hiszti, így nem is foglalkozok vele tovább.

A félkész mű viszont ott maradt. A sok kinyomott festék szintén. Mit tehettem volna? Természetesen átkentem a képet, ebből született meg a "Darabokban".
A cím persze többrétű. Evelinnel ketten készítettük - több nekiülésre, darabosan. A formavilág is több darabból áll össze. Az, hogy én is kicsit szét vagyok hullva a mindennapokban, az már csak hab a tortán.

Hideg-meleg kontrasztot használtam és aranymetszéses kompozíciót. Mégis dinamikus lett, mert a lány mozgása, fordulása, valamint erős narancssárga színe ezt sugallja.

Technikailag is "darabos", hiszen a háttér akrilfestékkel készült, a lány pedig fújós festékkel.

Szerettem volna - mint friss munkát - kiállítatni az idei Art-Camp kiállításon, de az utolsó pillanatban végül nem kapott helyet a falon. Nem illett a többi munka közé.Ezen nem lepődök meg, valóbankicsit kilóg a sorból. Még a saját munkáim közül is; elsősorban a színválasztás miatt.
Ettől függetlenül nagyonszeretem, mert a lányommal közösen hoztuk létre és ez azért elég sok érzelmi töltést ad bele (nekem).

Címe: Darabokban
Technika: akril, vásznon
Mérete: 30×21

Kertes képem volt már régebben is. Sőt; ez a helyszín is került már megfestésre korábban is. Most inkább a hangulat a fontos, amit a kép közvetít.

Miért félremagyarázat a poszt címe?

Egy képzőművészeti alkotásban az a szép, hogy mást látok én és mást a néző. Na jó, nem csak egy képzőművészeti alkotásban, hanem bármilyen művészeti alkotásban is. Amit olvasok, az átszűrődik rajtam valahogy és ami nekem fontos belőle, az leülepszik. Ahány ember, annyi féle módon.
Ezért is lett a posz címe az, ami. Valamit mesélek a képről, de az csak az igazség egy szelete lehet, semmi több.
A képen egy folyó kanyarulat látható, amelyek partján ágas-bogas fák  nőnek. Többnyire a sötétben (ismeretlenben). A vízbe is bedőlt már egy kiszáradt fa, ami olyan, mint egy markoló csontkéz. Ettől lesz egy kis rossz érzése is az embernek. Kicsit olyan, mint egy horror film. Megnézed, mert vonz a sötét, de tudod, hogy félni fogsz tőle éjszaka.
Ezt a misztikusságot szerettem volna érzékeltetni a képen.
Látható még egy vízből kiálló csutak is, amin valami féle vésetek vannak. Olyanok, mintha ragyognának. Buborékok szállnak fől belőle. Mintha valami "varázslat" készülne/történne.
Az egyik buborék a fölötte elrepülő tükörszárnyú lepke mintájává - egy szemmé - válik. Ennek csak úgy van itt szerepe, mint érzékszerv. Emiatt is vannak nagy csápjai is a lepkének. Az érzékelés szimbóluma ő. Sokféle elemmel ki is emeltem őt.
- A lepke a legnagyobb
- A lepke világos (a háttér sötét és így kontrasztot képeznek.)
- A lepke a kép közepén van.
Tehát a lepkém egy érzékeny érzékelő, aki kapcsolatban van a kert "lakóival".
A pillangó olyan, mintha egy kapu alatt repülne be. Ez nem egy materiális vaskapu, inkább egy olyan szivárványféle kapunak látszik. Ez arra utal, hogy ő egy másik dimenzióból érkezik erre a helyre.

A kertben helye van egy kis emberke szerű lénynek is. Ő a kidőlt fán ücsörög és vár. Simogatja a mohát. :)
Felülről a fény csorog rá - de egy kicsit olyan is, mintha ez által a lepke szólna hozzá a maga különös módján.
Ő sötét, és a háttér is az. Nem akartam, hogy konkuráljon a lepkével, hiszen most ő ennek a történetnek csak kiegészítő szereplője.

A vízből kiálló rönk, a lepke és a várakozó ember háromszöget alkot. Nem pont vízszintesen áll, inkább kicsit meg van döntve, emiatt lesz egykis dinamikája is a képnek - de nem feltétlenül a "sebesség" miatt, inkább a történések miatt.
Igyekeztem aranymetszésbe is elhelyezni a három fő figurát, ami harmóniát kölcsönöz a képnek.

Van még egy nehezebben kihámozható rétege is a képnek. A jobb felső sarokból induló fény csorgások a keresztre feszített Jézus alakját juttatják eszünkbe. Ő az emberi bűnök miatt halt meg. A bűnök bocsánatáért...