Ezen képem ötlete is irodalmi indíttatású. Általában ez úgy van nálam, hogy ha olvasok valamit, vagy rögtön megindulnak a képek az agyamba, vagy idő hiányában elszaladnak fölöttem. Ilyes formán nekem festészeti szempontból az a jó mű, ami folyamatosan ontja magából a képeket. Persze a jó irodalmakból sem lesz azonnal kép... Nekem is időre van szükség, hogy beérjen, letisztuljon bennem a mondanivaló.
Az utóbbi években a november-december nem éppen arról híres időszak az életemben, amikor sok időm lenne festeni. (A július-augusztus sem ilyen.) Ilyenkor jó esetben firkálok. Van egy kis keményfedeles füzetkém, amibe szoktam rögzíteni az ötleteim, hogy "majd egyszer" megcsináljam őket. Igen... ritka az, amikor tényleg betetőzik a gondolat! :)
Ez esetben viszont így alakult.
A sztori lényege nagyon röviden az, hogy a tükör átjáró két világ között. Van a tükör előtti életünk és van egy, amit csak akkor látunk, ha szembenézünk önmagunkkal. Van, hogy ez kínos és van, hogy megnyugtató.
De az tény, hogy mást látok én a tükörben és mást Te!
A tükrön belüli világ(unk) kiszámítható. Ismerjük a külső adottságokat. Mi-hogy néz ki, mire-milyen válaszreakció fog érkezni. Lehet, hogy kicsit unalmas is ez a világ így, ahogy megszoktuk. Unalmas egy olyan ember számára, aki több kreativitással, vagy belső igénnyel van megáldva, mint a többiek. Ellenben kiszámítható, ez pedig a mai világunkban valóban ritka kincs!
Mi vár bennünket a tükör másik oldalán? Hullám hegyek és hullám völgyek. Kiszámíthatatlanul. Nincs térkép, simán eltévedhetünk. Érdemes? Mindenképp! Lényünk, lelkünk gazdagodik általa!
Idáig tartott az irodalmi alap "elemzése", boncolgatása.
A kész festmény viszont más. Nincs a szó hétköznapi értelmében vett tükör (és tükörkép) a festményen.
Szépen felépítettem egy nagy házat, amely tetejére helyeztem egy átlátszó szobát, benne a klasszikus magyar családeszménnyel. Apa és anya a kanapén ül, tv-t néz, a gyerekek pedig körülöttük játszanak.
Anyát viszont nem köti le a tv műsor. Lélekben már messze jár. A sárga jó színnek tűnt ennek érzékeltetésére, hiszen ez a szín az isteni beavatkozás színe is. Semmi sem véletlen. A nő pillangóvá válik és szellemi síkon tovább siklik a szokásos, hétköznap esti programnál. A pillangó jelen esetben a lélek hordozója. Persze az sem véletlen, hogy a nap utolsó sugarai felé tartanak, hisz' színük is rokonságban áll egymással.
Van a szoba falán egy hatalmas keret. Először ez lett volna a tükör, de végül "csak" az átjáró lett a két világ között. (Lehet mondani tükörnek is, ha nagyon követni akarjuk az eredeti szöveget.)
Az "ajtón" túl van egy út, ami nem kimondottan perspektívikusan (tehát logikusan) van felépítve. Van benne egy tér(-idő?) esés, utána pedig kiszámíthatatlanul, kanyargósan halad a horizont felé. Színében ez hús színű, ami szintén nem véletlen. A pillangók persze nem járnak a hús útján. Ők könnyűek és repkednek. Hamarabb célhoz érnek, mint az, aki a kanyargós utat választja.
A kép jobb alsó sarkában áll egy alak. Csak szemlélődik. Ez vagyok én. (Olyan táskát festettem a vállára, mint amilyennel én járok dolgozni - csak pirosban.) Az alakra rászállt egy pillangó, úgy is mondhatnám, hogy megérintette a lélek. Egyedül van. Fölé magasodik a toronyház, szinte belesötétedik a tájba. Az eső is esik ebben a kiszámíthatatlan "másik világban".
A kép másik nagy egysége a táj. A vázlaton is látszódik, hogy nem volt kezdetben ez tervben, de valahogy a kezem (azaz a tudatalatti) irányította az ecsetet és nem az agyam. Zagyva part lett belőle. Titkos kert...
Ezzel az épített környezet és a természetes közt feszülő ellentétet mutatom be. Az épített környezet az ész birodalma. Minden nagyon kiszámított, geometrikus, előre elgondolt. Az organikus táj viszont kiszámíthatatlan, ismeretlen... ahol bármi megtörténhet.
A kép címe: Szellemi szabafoglalkozás
A kép mérete: 70×50
Technika: akril
Hordozó: vászon
Készült: 2016 karácsonya
