Van két hatalmas képem. 210×70 centisek és összetartoznak. Már hónapok óta - amióta kész van - keresem a helyét. Amikor kinn volt a kiállításon (a moziban: MAGYARázat kiállítás), akkor volt csak igazán jó helyen. Egyrészt volt neki tere, másrészt sokan is láthatták. (A mozi külső homlokzatán volt.)
Na de most már itthon van majd' egy hónapja. Nem annyira illik a egyik falfelületünkre sem - elsősorban a méretei miatt és a feleségem sem rajong érte... igen a méretei miatt... csak ke
rülgettük idáig!
Viszont végre ma este elhatározásra jutottam: felteszem egy falra! Az elhatározást tett követte és a hátsó kisszobában találtam neki helyet. Elég extrém, hiszen a falfelület teljes hossza 220 centi. Tehát épp csak befért. Magasságilag is a két kép már 140 centi. A plafontól egészen derék aláig ér. Olyan, mintha a fallal eggyé vált volna. Na nem mondom, hogy az Isten is oda teremtette, de úgy örülök, hogy van helye.
Érdekes a képek és az ember tere közti kapcsolat. Ez a megoldás is egy kényszerhelyzet. Kivárásra játszok. Szerintem mindenki rálel a maga képére, azaz a kép képes megtalálni a gazdáját. Bízom benne, hogy majd egyszer valaki felsikkant: EZ KELL!
A kép címe: A kor falára I. II. Arról szól, hogy a kor fala egyre viharvertebb, kopottabb. A kor már nem tűri meg magán a népi kultúra elemeit (jelen esetben jászsági népi szűcsmintákat, népi motívumokat), egyre inkább feledésbe merülnek ezek az értékek.
A kép készítése az udvarunkban történt. Egymás mellé terítettem le a két vásznat, ami fölé hajolva kentem fel - két napon keresztül a megfelelő színeket. A népművészeti formák - szűcsminták pedig egy felnagyított sablon segítségével kerültek fel a festék rétegekre fújós festékkel. (A sablonokat is természetesen én készítettem.)
A felfújkálás sem volt egyszerű; szintén két napig tartott, mert voltak olyan részletek, amelyeket le kellett festenem (újabb réteg) a hatás érdekében.
