A tavalyi jól sikerült Múzeumok Éjszakája rendezvény után, idén is a Kátai Tamás Trió muzsikált a Hamza Múzeum és Jász Galéria szervezésében. A múlt év tapasztalatait figyelembe véve idén egy tágasabb helyszínen, az egykori Jászkürt Fogadó épületének udvarán került megrendezésre az est.
Az előző évben Bartos Kinga és én egy-egy 42×70-es vásznon munkálkodtunk külön-külön; egymást sem látva. Az eredmény két-egymástól élesen különböző kompozíció lett.
Az idén a szervezők egy harmadik festőt is felkértek a zenei ihletésű munka elkészítésére, Mihalik Juditot, aki szintén a Hamza Studio tagja.
Most a cél az volt, hogy hárman egy triptichont alkossunk, azaz a három vászon végül egy egész képet alkosson, de külön-külön is önálló, élvezhető mű lehessen. Az ötletet az adta, hogy a zenekar is három tagból áll, így hát a két művészeti ág hasonlóságát kihasználva mi is közösen alkottunk egy művet - mint ahogyan azt a zenészek is tették.
A legnagyobb problémának az idő rövidségét véltük (a koncert idén is egy órás volt) a feladat tudomásul vétele után, hiszen idén egy-egy 90×30-as vásznat kaptunk, ami jóval nagyobb a tavalyinál. Emlékszem, azzal is igen nehezen készültünk el egy óra alatt. Most sem állt rendelkezésünkre sokkal több, a feladat pedig sokszorosa volt a múlt évihez képest.
Bartos Kingával már dolgoztam együtt egy képen a tavalyi Káta-Art Fesztiválon és azt kell, hogy mondjam, sikeres is volt a hevenyészett közös projectünk. Ő volt a biztos pont(om) a feladat megoldásában. Judittal még így nem dolgoztam ebben a formában együtt - még ha sok közös kiállításon is vagyunk már túl az elmúlt öt év folyamán.
Három agynak és három kéznek kellett összedolgoznia, amely talán nem kell ecsetelnem, miért nem egyszerű feladat.
Az volt az első gondolataom, hogy a munka csak akkor mehet gördülékenyen, ha egy valaki kezébe veszi az irányítást. Ezért kezdtem el napokkal az est előtt vázlatolni. Gondolkodtam, mi is lehet a legfontosabb jellemzője egy jazz zenének. Nem a kedvenc műfajom, de mindenképp kedvelem a stílust. Mivel magam is dobolok, az volt az első ötletem, hogy az ilyen tipusú zene "tiszta matek". Nagyon pontosan kiszámított ütemek, ütem töredékek követik úgy egymást, hogy végül mindig ki kell, hogy jöjjön egész ütemre a végén. De túl geometrikusra, szabályosra sem vehettem a figurát, mert az nem adja hűen vissza azt a bonyolult szövevényt, amivel ez a zene rendelkezik. Sok kis és nagy díszítmény csavarodik, fonódik a ritmus köré, elrejtve ezzel az imént említett geometrikus, szabályos rendszert. Emiatt döntöttem úgy, hogy a képünknek ornamentális formákból kell állnia úgy, hogy azért fellelhető legyen benne némi szabályosság - pl. a kör forma. Ezen kívül ne legyen túl súlyos, hiszen a jazz egy könnyed műfaj, ha úgy tetszik, könnyűzenei stílus. Ez a koncepcióm úgy véltem találkozni fog a társak elképzeléseivel is.
Két nappal a rendezvény előtt mutattam meg Kingának és Juditnak a terveim, amelyre ők rábólintottak. Itt vált véglegessé az, hogy a három kép végül egy lesz, így a tervet immáron hárman fejlesztettük tovább úgy, hogy megvalósítható legyen élesben is. Csak pár vonalat volt értelme konkretizálni, hiszen egy ilyen szabd stílusú zenénél az improvizáció legalább olyan fontos elem, mint a kötött formulák. Nem is tudtunk volna megvalósítani egy óra alatt egy komplett, előre lefektetett szabályok alapján készült munkát.
Június 19-én, este kilenc órakor kezdődött a koncert. Előtte pár órával alapoztam le a vásznakat (szerintem ideje sem volt megszáradnia) és adtam meg az alap színhangulatot - egy "piszkos rózsaszínt" - amelyből aztán a végeleges képfelületen már semmi sem maradt. (Itt köszönném meg a Hamza Múzeumnak a vásznakat és a festékeket.)
Háttal álltunk a zenészeknek és a közönségnek, így belőlük semmit sem érzékeltem. Megvilágítást is kaptunk két reflektor személyében, ami még inkább lehetetlenné tette a kontaktot a külvilággal. Nem is volt ez így baj, mert így tényleg csak a munkánkra tudtuk koncentrálni.
Az első öt percben dőlt el a kép sorsa. Mint ahogy azt már fentebb említettem, csak akkor lehetett sikeres a project, ha egy valaki közülünk vázolja fel a főbb iránycsapásokat. Magamra vállaltam ezt a feladatot a többiek támogatása mellett. A határozott vonalak megléte után már gördülékenyen haladt a munka. A kezdeti félelmem, miszerint a "három agy" talán három felé fog húzni szerencsére alaptalannak bizonyult, bár a munka vége felé már mindhármunkon érezhető volt némi feszültség. Rám meg aztán különösen jellemző az önfejűség és az elégedetlenkedés ilyen esetekben. Mint mondtam, a munkában többnyire egyet értettünk, így a bő eg óra elteltével végül mindhárman elégedetten tettük le a célszerszámot. Kinga spaklival, Judit egy vékonyabb ecsettel, én pedig egy széles, szobafestő ecsettel dolgoztam. 
A munka menetére jellemző volt a folyamatos helyváltoztatás. Ugyan mindhármunknak megvolt a kiinduló pontja: Judit bal szélen, én középen, Kinga pedig a jobb szélén munkálkodott, de időnként helycseréket eszközöltünk, így végül mindhárman festettük mindhárom képet, így nem lehet egyértelműen beazonosítani a személyeket a vásznakkal.
Ahogy észrevettem, az embereket érdekli ez az előttük születő mű esete; folyamatosan fényképeztek, kérdezősködtek. Ez olyan misztikus dolog lehet egy "kívül álló" számára. Én ugyan nem érzem annak, de tény, hogy megváltozik az ember tudatállapota munka közben. Mindhárman beszámoltunk arról, hogy az időt nem érzékeltük; mintha időn kívül lebegtünk volna; végül csak egy kis fáradtságot, szellemi kimerülést éreztem. Hasonló élményekben volt részük a zenészeknek is. lehet, hogy tényleg egy misztikus élményben volt részünk?
De, hogy egy kicsit leszálljunk a földre, el kell mondanom, hogy a kép, elkészülte után megvásárolható (volt) - véleményem szerint nem is egy hatalmas összegért. Természetesen (?) senki nem érdeklődött, nem sietett a kasszához. Ahogy egy későbbi beszélgetésünkre utaljak; nálunk van egy csekély számú műélvező közönség, egy csekély számú tőke erős polgár, de sajnos a két halmaznak egyenlőre nincs metszete. Sokszor, sok helyen leírták már, hogy az absztrakt, vagy épp kortárs művészet nem az a művészet, amelyre az emberek pénzt adnak ki. Nagyon szeretném, ha ez módosulna az elkövetkezendőkben. Ehhez persze értő közönség szükségeltetik, a közönséget pedig magunknak kell kitermelnünk. Rajztanárok, hajrá!
Végezetül álljon itt a festés összesűrítve kétszer tíz percben:
