Ha már így benne vagyunk ebben a Múzeumok Éjszakája témában, szerintem aktuális elővennem a tavalyi, zenére készült munkám is.
A 2009-es Múzeumok Éjszakája rendezvény fellépője a Hamza Múzeumban szintén a Kátai Tamás Trió volt. Akkor épp a múzeum igen csak szűkös épületében játszott a zenekar. Nekik és és nekünk is új volt a szituáció. Talán nekik is az első ilyen közös fellépésük volt és hát Kingának és nekem is ez volt az első közönség előtti festésünk. Természetesen már korábban is festettünk zenére, de nem egy óra alatt és nem népes publikum előtt.
A feleségemnek igaza van, mikor azt mondja, hogy ez a festési mód hasonlít egy kicsit arra, mint mikor egy táncosnőnek le kell vetkőznie a színpadon... És tényleg. Van ebben némi kurválkodás... A festő igazi színtere a csendes műterem, ott tudja átélni mindazt az érzelmet, kínt, keservet, lebegést, ami csak rá tartozik. Olyan ez, mint egy titkos laboratórium, ahová "idegeneknek belépni tilos". A titkos receptek tárháza. Egyrészről én is így gondolom, és ha nem festenék egyáltalán, biztos teljesen így gondolkodnék. De mivel festek, van az éremnek másik oldala is. Nincs titok! Nem szoktam bűvészkedni (művészkedni) a műteremben sem. Nincsenek titkos receptjeim. Ezért is van ez a blog, hogy a közönség előtt szülessenek a képek és mindent elmondjak a születésének körülményeiről. Tabukat döngetek, ha úgy tetszik.
A kín az, amit nem szeretek, ha látnak rajtam. Mert egy műalkotás elkészítése időnként - kiszámíthatatlan pillanatokban - kínnal is járnak. persze lehet, hogy csak annak, aki még "nincs kész" - törekszem a laza, kötetlen előadásmódra, hogy kiküszöböljem a görcsöt és a szenvedést. Ez az egyetlen buktatója a dolognak.
A koncert egy órás. A görcsöt ez okozhatja. Még, ha bízok is magamban, tudom, hogy tudok olyan képet alkotni zenére, ami az én ízlésemnek megfelelő, akkor is ott van ez a fránya idő tényező. Be kell fejezni a munkát egy óra alatt. Én néha napokig festek egy képet, de jó esetben is egy kis képet 2-3 óráig.
Ezen a napon még csak barátkoztunk a jazz-el. Ismertem a műfajt, de sok közöm nem volt hozzá sosem. Tisztelem és becsülöm, de az én primitív gondolkodásmódomhoz ez a műfaj túl bonyolult. Elhatároztam, hogy semmilyen tervnek nem hajtom magam alá, tényleg csak azt festem, "ami jön". De ha azt festem, ami jön, az nem biztos, hogy jó képet szül EGY ÓRA alatt. Ha tervem van (mint idén), akkor lehet, hogy élvezetesebb lesz a kép egy külső nézőpontból, de tán kevéssé hitelesen a zenét adja vissza. (De hitelesen adja vissza a festő gondolatait!)
Száz szónak is egy a vége, eltelt az egy óra, és egy könnyed, buborékos - szándékosan enyhén kommersz (zenészek szerepeltetése) kép született a zenekarral szemben:.jpg)
Nagyon érdekesnek tartom, hogy a másik sarokban ugyan ilyen kondíciók mellett festő (Bartos) Kinga minden tekintetben a szöges ellentétét festette. Ő álló formátumban, meleg színekkel és sokkal geometrikusabb formákkal dolgozott, mint én. Nekem nagyon tetszett a munkája.
Ennek a képnek a sorsa is úgy érzem, pozitív fordulatot tett: a zenészekhez került. (Nekik tetszett...)
