Ezt az idézetet talán Woody Allentől hallottam, de ha nem, akkor bocs. Minden esetre megmaradt. Néha érzem a jelentését. Van olyan, mikor konkrétan olyan érzésem van, hogy nyúlik felfelé a fejem és meginog, mint egy 200 emeletes shanghai felhőkarcoló. Mikor próbálok okos lenni, de nem megy és olyan, mintha ennek külső nyomai is lennének.
A most bemutatott kép ebből az "ihletésből" született a napokban. Csoda, hogy egyáltalán megszületett, hiszen annyira meleg van mindenhol, de különösen a nap által telibe kapott "műtermemben", hogy igazából benn sem tudok huzamosabb ideig tartózkodni.
Na persze, amint azt már máskor is írtam, rendszeresen ki-be járok festés közben, így ebből a szempontból nem történt nagy változás az eddigi ügymenethez képest..JPG)
Természetesen nem a realizmus volt a cél. Többnyire mély, sötét és meleg színek alkotják a kompozíciót. Ebből világít ki a két zöld szempár.
Nem tudom, nem volt célom, hogy önarcképet fessek, de kicsit önmagammal rokonnak érzem, már csak az indíttatás miatt is.
Stílusát tekintve expresszionistának mondanám, bár nem az a tipikus klasszikus német fajtából való. Inkább olyan átvett-franciás
Kompozícióját inkább szimmetrikusnak mondanám, mert a fej dőlését kikegyensúlyoztam a jobb felső sarok felé növekvő dudrokkal.
Amint írtam, inkább expresszív, mint realista a kép, de még is hagytam benne olyan klasszikus elemet, mint pl. a fény megjelenése a jobb oldali arcon. Nagyon nehéz elvonatkoztatni a valóságtól...
Kép címe: Olyan kicsi krumplik vagyunk
Technika: akril, farostlemez
Méret: kb.: 45×30
