Kép-let(t)

2010. november 21-én (vasárnap) délután két órakor nyílik életem első önálló kiállítása a jászberényi J Galériában.
A téma a zene. A zene és én. A Hangos címet viseli a tárlat.

Ez egy régi történet. Van olyan szalgos megnós felvételem, amin énekelek. Artikulátlanul, de felismerhetően énekeltem egy csiga-biga gyere ki szintű dalt. Valahogy így kezdődhetett.

Édesanyám mindenképp zenei általános iskolában képzelte el a jövőmet, így oda kellett járnom- ami így utólag nézve mindenképpen jó döntés volt.
Nem voltam tehetséges. Sosem énekeltem egyedül, nyilvánosan. Ehhez nem voltam elég bátor, talán emiatt sem mehettem soha az énekkarral külföldre. Ez nagyon rosszul esett akkor.
Mint zenei általános iskolásnak, nekem is kötelező volt hangszeren játszanom. Alsóban a klarinét volt a hangszerem, majd ötödikben egy évet jártam dob órákra is. Xilofonoznom is kellett, amit utáltam, ezért kiléptem.
Ezeken a hatásokon kívül fontos hatás volt még édesanyám gitárjátéka. Ő csak pár akkordot ismert, de ez, a ritmussal párosulva nagy változatosságot eredményezett és hát a gyermekdalok szintjén kiválóan működött.
Keresztapám egy nyolcvanas évekbeli (szellem)zenekar billentyűseként tevékenykedett egy kétoktávos szintetizátorral, amelyet én is nyomkodhattam.

Tinédzser koromban a rockzene volt az egyetlen és legmeghatározóbb az életemben. Ez a hatás azóta is tart. Tizenöt és huszonhét éves korom között hosszú hajam volt. A hallgatás mellett idővel muszáj volt zenével is foglalkoznom. Volt egy régi (gyerek) gitárom fémhúrokkal, amin próbálkoztam egy-egy felismerhető hangsort eljátszani, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Évek hosszú, de nem túl kitartó sora után rájöttem, hogy ez a hangszer nem nekem való. (Bár azóta is titkos vágyam, hogy megtanuljak gitározni.)
Ekkortájt barátkoztam össze hasonló szemléletű kortársaimmal, akik már évek óta próbáltak egy zenekart összehozni. Néha volt nekik, néha nem. Mindig dobos problémákkal küzdöttek.
Ezért lettem dobos! :)
Dédmamám örökségéből vásároltam egy nagygenerálra szoruló dobfelszerelést, amit egy autófényező műhelyben gletteltem és fényeztem fel. Rengeteg energiát öltem bele, míg nem haszálható állapotba került. Később ezt eladva egy még jobb dobot tudtam vásárolni (Tacton), ami azóta is megvan, bár hosszú éveket töltött a padláson szegény.

A főiskolán is megtaláltam a "embereimet", akikkel ha nem is rendszeresen és sokat, de muzsikálgattunk együtt.
Ez idő tájt kért fel az Árnyak zenekar is arra, hogy segítsek nekik a hangszereiket pakolni koncertről-koncertre. Mivel a tagok felét már régről ismertem (Wirth Zoli, Szórád Jimmy), így örömmel, sokszor ingyen vállaltam a munkát. Olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyeket sehol máshol nem tudtam volna begyűjteni. Belülről láttam egy igazi, futó zenekart működni. Az sem mellékes, hogy az évek alatt többször játszottak a Black-Out előzenekaraként, amely köztudottan a legjobb magyar zenekar. :)

A zenélésben sem voltam különösebben tehetséges. A tempót nem tudtam tökéletes pontossággal tartani, ami biztos zavarta a zenészeket is, de engem különösképp.

A főiskola vége felé kezdtem áttérni egy új önkifejezési formára, a festészetre. (Azt hiszem idén pont 10 éve "vagyok a pályán", ha lehet ilyet mondani harmincegy évesen.) Már a legkorábbi időkben is kaptam olyan instrukciókat, hogy a zene hangulatát követve fessek ezt-azt. Ezt az idős (Nemcsics) professzor feltehetően a komolyzenére értette, de nekem már akkor a kedvenc zenekaraim jutottak eszembe erről a feladatról. Mindig is készítettem zenei indíttatású képeket. Hol figurálisat, hol absztraktot.
Legutóbbi zenekaros munkám a F.É.K. zenekar lemezborítója volt, ami meg is jelent, bár a zenekar viszonylagos ismeretlensége okán túl sokan nem tudnak róla.

A J Galériában látható munkáim az elmúlt 3 évet ölelik fel. Ezek túlnyomó része is inkább súlyozottan az utóbbi egy hónapban (vagy inkább két hétben) készültek.
Legfontosabb hatásaim ebben a témában a koncertélmények és a külső-belső tapasztalataim. Ebből szerencsére nincs hiány; évente egy-két koncertre még apukaként is eljutok. Hú, tavaly az az Alice in chains...

A már említett Black-Out is tán a legfontosabb hatások közt szerepel. Itt már beúszik egy kis irodalmi, illusztrációs vonal is, hiszen Kowalsky szövegvilága véleményem szerint komoly irodalmi értékkel bír. Az a hangulat, ami körbelengi ezeket a koncerteket, az leírhatatlan. Ezért is ragadtam ecsete, hogy mindezt elmeséljem.

Ezelőtt tíz évvel már felfedeztem magamnak a Deftones-t is, de idén valahogy újra feléledt bennem a munkásságukat életető szellem. Az az őserő, ami bennük van, szintén elég speciális. Erre a hatásra készítettem egy tizenöt darabból álló sorozatot festékszóró spray-vel, ami a véleményem szerint kifejezi azt az életérzést, amit a Deftones jelent. Egy karcos, utcai, szókimondó, az őrület határát feszegető énekes és az őt kísérő, látszólag nem is őt kísérő zenekart hallhat az ember. Az ember a visszafojtott érzelmek után egyszerűen kirobban, kilő tőle. Ezt a hatást szeretném én is visszaadni képeimen.

Az eddig leírt zenei hatások és motívumok főként egy koncert külső megjelenési formái. Persze ez is igen változatos tud lenni, de legalább ilyen fontosak azok az elemek, amelyek bennünk születnek meg a zene hatására. Ezekről a külvilág nem is biztos, hogy mindig tudja/tudhatja, hogy az indíttatás az zenei volt, hiszen nem szerepelnek a képen "mikrofonok, gitárok, hangszerek". Ezek helyett különböző beazonosíthatatlan formák és színek kavalkádját kell "megfejteniük". Számomra egyértelmű, hogy egy ilyen kép nem azért kell, hogy szülessen, hogy másnak tetszen. A lélek, a szellemvilág nem a szépségről szól. Az ilyen képnek szólnia kell valamiről, ami lehet, hogy csak az alkotónak jelent valamit, hiszen ugyan azt szerintem nem érezheti két különböző ember. Hasonlót lehet, de mivel minden ember egyedi, így lehetetlen elvárni mástól, hogy pont ugyan azt érezze. (Van Gogh "A művész szobája Arles-ban" című képén a nyugalmat szerette volna ábrázolni, azt szerette volna üzenni, hogy minden rendben van vele, ellenben rajta kívül mindenki máshogy értette ezt a képet.) Az igazságot kell megmutatni! Azt, amit mi igaznak érzünk. Képtelen lennék igaz képet festeni egy house-techno-rave partyról, mert nem érzem át, nem ismerem és nem szeretem. Az én világom az élő zene világa. Mindig elvarázsol, ha egy ember kiáll a szinpadra és kiönti a lelkét. Dallal, vagy gitárral, hegedűvel vagy bármi mással. Mindegy is. Közvetít valami emberit.

Vannak a klasszikus zenére készült munkáim is, bár ezek jó része szintén kötődik a rock műfajhoz.
Festettem egy Bartók Béla portrét úgy, mintha a Metal Hammer címlapjára került volna és festettem egy Kodály Zoltánt, aki előtt, mögött a Guns N' Roses Sweet child o' mine című szerzeményének kottája "olvasható". (Ezt persze csak az értő közönség veszi észre.)
Legutóbbi klasszikus zenére készített munkám viszont mentes a rockzenei utalásoktól; inkább az absztració magasabb foka jellemz rá.
Végül álljon itt egy beszélgetés (ami már a kiállítás után készült) a zenéről és rólam: