2007-ben úgy éreztem, nem biztos, hogy Jászberény (Magyarország) az a hely, ahol le kellene élnem az életem. Nem szeretem a nagyvárosokat, nem is ilyesmi közegre vágyom. Egyszerűen fárasztott a "nagy magyar valóság". Akkor álltunk épp gyermekvállalás előtt is. Nem voltam benne biztos, hogy ez kell majd a gyereknek.
Úgy éreztem, megfojt a közeg és ugranom kell.
Na de hová? Ez tartott vissza és ez tart vissza a mai napig.
Készítettem akkor erről egy képet. Egy darabig kinn is volt mementóként a falamon, de aztán bénának találtam és levettem. Még a keretéből is kivettem.
Jelenleg hasonó időszakon megyek keresztül. Nem tudom, jó-e, ha egy ilyen közegben élek/élünk, amikor élhetnénk akár egy napfényes szigeten, kevesebb pénzből, de boldogabban. Erről is szól ez a kép.
A napokban eszembe jutott újra ez a gondolat és az, hogy valahol még megvan ez a képem. Elő is kotortam és úgy döntöttem, hogy felfrissítem. Az ötletet jónak tartottam, de a 2007-es kivitelezés szerintem gyengécske volt.
A hátteret jobban belemostam az épületbe. A Korsós lányt viszont határozottabbá tettem.
Bal oldalra elhelyeztem egy tűzbe hulló pihét is. Egy kis idézet a múltkori képemhez. :) A porba hulló vágyakról szól. Arról, hogy ugrani kellene, de úgysem fogunk. Majd ott állunk az ugródeszka végén és balról a lángoktól félünk, jobbra meg a mélységtől. Úgyhogy ez egy ilyen béna és szomorú menekülés maradhat csak.
Azóta is, hogy elkészült, érzek még benne egy kis ürességet. Valami még szerintem hiányzik róla. Nem lehetetlen, hogy egyszer még újra felragasztódik a festőállványra.
Méret: 70×50
Technika: Akril, kartonon (kevés pasztell maradék a 2007-es változatból)
Készült: 2007-2015
