Kép-let(t)

Egy hónapnyi megfeszített festés után elkészült a Játszótér című kép folytatása is, melynek még valódi címe nincs, jelenleg a Szülinap után címet használom.

Messziről indítok: A kép vakrámáját még a Hamza Múzeumtól kaptam (ők pedig egy vállalkozótól ajándékba) még a télen. A vásznat februárban, alapozót márciusban vettem hozzá. Magam feszítettem, magam alapoztam ugyan úgy, mint a Játszótér (és a Dolgos hétköznapok) címűt. Ezeket azért érzem fontosnak elmondani, mert ezáltal még közelebb kerül hozzám a vászon, mintha szimpla bolti áru lenne.
A téma is a hozzám legközelebb álló: a lányom. Azt hiszem, ez az első pillanattól kezdve sem volt kétséges.
Persze kötéltánc ez, mindig benne van a pakliban, hogy nehopgy valami szirupos, rózsaszín meseálom (giccs) kép szülessen a nekem kedves témából. Ezért szerkesztettem ezt a képet (is) ilyen kompozícióba, ahogyan szerkesztettem.
A vízszintes tagolást egyrészt a horizont vonal, másrészt a tető vízszintes vonala adja. A szemmagasságot a kislány (Evi lányom) szemmagasságához igazítottam.
A függőleges tagolást jobbról a ház fala és az ablak széle adja, balról pedig a homokozó függőleges "oszlopa". Ily módon centrálisan szűkítettem le a teret.
A három kzépen elhelyezkedő figura nincs egyvonalban, egy ellipszis ívére illeszthetők, amelyek szintén a centrális kompozíciót erősítik.

A centrális kompozíció számomra túl mesterkélt, túl kiszámított, emiatt igyekeztem erről a figyelmet kissé elterelni. Mégis, azért volt rá szükségem, hogy a témát, a főszereplőt kiemeljem, csak épp a "direktségét" igyekeztem tompítani.
Nem akartam, hogy pont szembe nézzen velünk Evelin, pont az előbb említett "direktség" okán. A tekintete iránya úgy gondolom tovább tágítja a teret is. Gondolkodásra késztet: "Mi lehet még arra? Talán más ajándékok? Vagy a szülei?" Így tudtam olyan dolgokat is a képre helyezni, amelyek a valóságban nem szerepelnek a vásznon.
A kutya viszont szembe néz, ennek a kompozíció kiegyenlítettsége miatt van jelentősége. A kerékpár az összekötő kapocs a két "élő" figura között; egyfajta figyelem vezető funkcióval is bír azon túlmenőleg, hogy a bicikli is egy (talán a legnagyobb örömet kiváltó) szülinapi ajándék volt.
A kép elemeit is úgy válogattam össze, hogy a szülinapi ajándékok "tobzódása" legyen látható: így például a bal oldali homokozó, a mellette lévő kisvödör és lapát is az.
Evelin kiskabátja ugyan nem szülinapi ajándék volt, de egy kedves ajándék, amelyet szintén nem rég tudott hordani először; ezért is erre esett a váasztás. Jó szolgálatott tett a kiemelésnél is, hiszen a háttér árnyékos részeiből nagyon hangzatosan tud előre ugrani.

A helyszín az udvarunk. Azaz nem is egészen, mert több különböző nézetet egyesítettem. Nem kimondottan így vannak a különböző építészeti elemek a valóságban. Olyan, mintha a háttér házait kilencven fokkal elforgattam volna. A homokozó helye sem az, ahová a képen tettem, de mint már írtam fentebb, ennek elsősorban komponálási okai voltak.
Az udvarunkban két fa is található, ami meghatározó, de ezek nem kerültek a képre; így is talán túl sok is az, amit belekomponáltam az alkotásba.
Az első gondolatom az volt, hogy elkészítem a "Játszótér" testvérét, vagy legalább is annak pozitívumait fogom ötvözni még több realizmussal úgy, hogy annak többlet kicsengése legyen annál, mint amik a képen szerepelnek. Emiatt sokkal realistább hozzáállással közelítettem a témákhoz: Drazsé és Evelin is valószerűbb és kidolgozottab lett a "testvér képnél". A másik szándékom, hogy tiszta és letisztult, kevés eszközzel operáló képet hozzak létre (a másikhoz hasonlóan) már nem jött össze. Menet közben annyira élveztem a kisházak, kis bokrok, kis "mindenfrancok" megfestését, hogy ebben kicsit elmerültem, így utólag talán ez is lett a kép gyengéje. Talán túl sok kisebb motívum került a képre a kevés, ám nagy helyett. Mikor észbe kaptam, már a háttérrel elkészültem. Akkor úgy gondoltam, hogy ezt a viszonylagos zsúfoltságot fogosm szembe állítani az előtér minimalitásával, emiatt nem került még több elem a képre. Úgy érzem, ezzel sikerült kompenzálnom a hátteret. Itt az előtérben igyekeztem vastagabb festék réteget felvinni a háttérhez képest. Talán a fotón ez annyira nem is látszódik, de a homok kupacon és a fűcsomókon lehet ezt leginkább érzékelni - élőben.
A figurákat a már jól bevált módszer szerint különböző fotókról "vágtam össze". Kb. 6-7 fotót használtam, plusz a valós látványt, hiszen a "műterem" pont a szemben látható sárga falú házakra néz. A fotók különböző térben és időben való készítésének hátulütője az árnyékok kuszasága. Ezeket utólag nekem kellett kitalálnom, hogy milyen legyen az irányuk és a formájuk. Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látzik, hiszen számtalan esetben az árnyék rávetül más felületekre, ahol az megtörik és úgy holytatja útját. Ilyen főleg a homokozó játékokra vetült árnyéknál és a járdalapra esett árnyékoknál látható.

 

Amióta a kisleányom rákapott a rajzolásra (tavaly október), azóta rendszeresen elrakom a munkáit. A hónapok alatt kialakult egy érdekes szokása: ha velem rajzol a "dolgozószobában" az ölemben, mindig egy ilyen 5×5 centis üzenő lapocskára akar rajzolni piros golyóstollal. Az utóbbi hetekben már ugyan minden mással is.
Ezeket a pirossal telirajzolt (értsd: firkált) lapokat gyűjtögettem, majd felragasztottam őket egy 50×70-es karton lapra. Volt ugyan koncepciója is annak, mit-hová tehetek, de ez a majd most bemutatott festményen talán már nem is annyira érdekes, alig nyomon követhető.

A koncepcióm az volt, hogy a rajzolt lapokat úgy ragasztom fel a kartonra, hogy középről kifelé haladva egyre kevesebb vonalból álljanak. Ebből annyi maradt fenn, hogy a későbbi festmény is ezt az utat követte: középre helyeztem el az alakot (Evelint) és a lap széleire már nem is kentem festéket. De ne szaladjunk ennyire előre.

A pirossal telerajzolt lapok a ragasztást követően le lettek alapozva egy átlátszó művész alapozóval. Erre azért kellett sort kerítenem, mert az első hasonló kísérletem (amikor blokkokra festettem) folyamán nehézséget okozott az egyenetlen felületre dolgozni - mindig beleakadt az ecset sörtéje a kis lapok szélébe és felsértette, feláztatta azokat.

A felragasztás és a konkrét figura felfestése közt is eltelt vagy két hónap. Két hónapig gondolkodtam, hogyan kellene kiaknázni a "közös munkánk" lehetőségeit.
Több koncepcióm is volt, amelyek közül nagy valószínűséggel még fogok megvalósítani legalább még egyet-kettőt.
Először arra gondoltam, hogy a lányom által rajzolt lapok tetejére és is hasonló stílusban fogok egy szabad rajzot készíteni -ecsettel. Magyarul: firka tetejére firka. Talán annyi különbség lesz majd a két firka közt, hogy az én vonalaim vastagabbak lesznek majd.
Arra is gondoltam, hogy Evelint fogom én is a rajzai fölé rajzolni, csak stílusilag közel állok majd hozzá: pl. nem veszem fel a tollat a papírról, így a rajz is "firkásabb" lesz.
Arra is gondoltam, hogy csak a kezét festem fel, amint rajzol.

Végül tán a legkommerszebb (populista) változat győzött: lefestem a rajzai tetejére viszonylag naturálisan, ahogy rajzol.
Ehhez kellett egy olyan fotó, ami alapján tudok dolgozni. Kipróbáltam több beállítást is; első körben olyat akartam választan, amin hátulról látszik úgy, hogy a kezét nem takarja a háta vagy az arca. Készítettem ilyen felvételt is, de nem voltak a várakozásaimnak megfelelőek, így kerestem egy olyat, amin "rendesen" szemből látszik.

Az ideális fotóban sem bíztam még teljesen, ki kellett próbálnom, hogy jó mutathat-e az átiratomban. Hogy őszinte legyek, mindig van bennem egy félsz, ha Evelint festem/rajzolom, hogy vajon képes leszek-e őt hitelesen vissza adni?! Meg tudom-e csinálni úgy, ahogy akarom?! A belső vívódás megdöntéséhez nem kell mást tennem, csak egy gyors vázlatot kell készítenem. Ha a vázlattal kész vagyok, rögtön nagyobb bátorsággal állok a képnek is. Úgyhogy készítettem egy gyors vázlatot is - pedig alapjában véve az előző években ez nem volt rám jellemző. Biztos mostanában kevesebb az önbizalmam és ezért... persze nem baj ez, sokat segít, és az is lenne a normális, ha minden kép előtt vázlatolnék.

A vázlat folyamán jutnak eszembe azok az apróságok, ami által szerintem a kép működőképes lesz. Most a toll által készített vonal megfestése volt ilyen, valamint a rajz asztala két széle, amit kissé máshogy húztam meg - főként kompozíciós okokból.
Azért választottam ezt a témát, mert minden alkalommal elvarázsol az, ahogy koncentrál, ahogy tervezi a rajzait. Fantasztikusnak tartom, hogy már az első pillanattól kezdve tökéletesen fogja a ceruzát, ami pl. rólam nem mondható el a mai napig. Evelin egy olyan sajátos világban él, amit megfejteni nem, csak bele lesni lehet a rajzai kapcsán. Azzal, hogy a képen kissé távolabbra helyeztem el, azt akartam elérni, hogy láthatóvá váljék, ahogy elmerül a maga teremtette világban, ilyenkor "nincs velünk", ilyenkor magába mélyed. Pont, mint a jó művészek! Na persze az köztudott, hogy minden gyerek művész... csak később veszítik el ebbéli tudásukat.
Azért is örülök, hogy ez a munka elkészült, mert ez az első közös képünk, amelyet remélem még sok másik is fog még követni.

A kép címe: Evelin rajzol
Technika: golyóstoll, akril, papír, karton (montázs)
Méret: 50×70
Készült: 2010. április vége
 

Még valamikor március táján vendégszerepelt nálunk Jászberényben a Sepsiszentgyörgyi Osonó Szinházműhely. Előadásuk rendkívül kreatív, formabontó és elgondolkodtató volt. Volt szerencsém az előadás után fotózni őket; nagy szerencsémre rendkívül segítőkészek voltak és az általam leginkább preferált jelenetekbe álltak be pár fotó erejéig. Nem győztem kattogtatni a gépet. Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy az élményből festmény fog születni. Eltartott pár hónapig, amíg megérleltem magamban a "történetet" és a saját képemre tudtam formálni.
 

Az előadás egyik legjobb pillanata volt szerintem, mikor egyen köpenynek látszó ballonkabátos alakok vonultak át nagy kofferrel a szinpadon, mint akik egy rendkívül fontos helyre igyekeznek. Mint akik mindig sietnek. Természetesen véleményem szerint az ő utazásuk egyfajta lelki utazás lehetett. Néhányan esernyőkkel felszerelve vágtak neki az "útnak", mert az út egy cseppet sem kényelmes, sokszor "megázunk" útközben, kell némi védő felszerelés, hogy épp bőrrel megússzúk, de legalábbis végig tudjuk csinálni. Mégis hová mehettek? A jelenet nekem az önvizsgálatról szólt. Arról az állapotról, mikor már az egyén rádöbbent arra, hogy az eddigi életmódja tovább már nem folytatható és tovább kell állni, menni kell!

Terveztem még az előadásból más jeleneteket is, hogy beemelek a képembe, de végül "helyhiány" miatt nem kerültek a kép tetejére az áldozatot nyújtó és elfogadó "mennyei" alakok. jelenleg úgy érzem, hogy a kép talán túlzsúfolt lett volna "tőlük" - na nem mintha most nagyon minimál lenne.
Az első ötletem arról szólt, hogy három részre osztom a képet. Fenn, a felső régióban jelentek volna meg a tiszta, fehér (világos) alakok, akik a megváltást nyújtják a földi szenvedőknek. Egyfajta lelki világot akartam ábrázolni.
A középső sáv a hétköznapi robotot, a rohanást, az egymásra sem figyelést lett volna hivatott bemutatni és alul - a legsötétebb sávban pedig a földön fekvő alakok kaptak volna helyet, amelyet szintén a színház szereplő szolgáltattak (volna) mozdulataikkal.

A kép végül kissé módosított változatban született meg. A felső régió világosságát meghagytam - alakok nélkül, hogy a mennyiség ne menjen a minőség romlására. Az értő közönség talán így is fogja érteni.
Ebbe a tiszta világba nyúlik bele a nagy fekete (sötétkék) esernyő. Ez már önmagában elég vészjósló. (Nem beszélve arról, hogy amíg festettem, végig ömlött az eső... Ilyen májust én még nem is láttam.) Két tipikus átlagember tartja és ők is sietnek az alattuk lévő ember sereggel. Az esernyősök az ún. fontos emberek, az alattuk lévők pedig a hétköznapi emebrek. Mindegyik unalmas. A színek miatt; mind ugyan azzal a színnel van megfestve, míg a környezetük színes. Az üzenet talán egyértelmű.
Az uriemberek magassága akkora, hogy átívelik az összes "kasztot". Ez egyrészt azt is mondja, hogy a kasztok átjárhatók, másrészt azt is, hogy nekik mindenre kiterjed a hatalmuk. A valódi lábuk helyett két ívet festettem. Kissé ettől nevetségessé is válnak; kicsit olyan "keljfeljancsik" lettek - másrészt ez arra is jó volt, hogy az esernyők fenti íveire tudjak alul válaszolni. nekem még a kinder tojás is eszembe jut róla. :)
Az esernyős "fontos emberek feje körül megannyi esernyő - védőfelszerelés cikázik, hiszen ők mindentől védve vannak, több helyről is be vannak biztosítva, nem érheti őket az eső sem - bár a hangulatuk így sem teljesen felhőtlen.
A legalsó sáv a "talpalóké". A legsötétebb mező, maga a pokol. Először földön fekvő emberekben gondolkodtam, de ahogy már írtam, olyan sok figurát szerepeltettem már, hogy féltem, hogy sok lesz. Emiatt döntöttem a különböző pozíciókban álló talpak szerepeltetéséről. Mindegyik láb csupasz, sérülékeny. Mind mozgást végez. Ők azok, akik mindannyiunkat hordanak. A legnehezebb- pokoli munka az övék, mégis alig veszünk tudomást róluk. A színük szinte bele olvad a háttérbe. Kissé szürke, ne adj' Isten fémes színűek. Már-már (ember)robotok.

Összességében igyekeztem egy olyan képet festeni, amely nem a kilátástalanságról szól, hanem arról, hogy nekünk kell észrevennünk az élet szebbik oldalát. Örülnünk kellene, hogy  nem a "pokoli részbe" tartozunk. Átjárhatóság mindenhol van, senki nem "eleve elrendeltetett". A világ színes, mi vagyunk szürkék. Egyetlen figura színes a képen: a háttérben mosolygó arc, aki konkrétan a feleségem. Ő alapvetően egy pozitív életszemléletű, színes egyéniség, aki képes meglátni a szépet. Hát, legyen mindenki ilyen!

A kép címe: Dolgos hétköznapok
Technika: Akril, vászon
Méret: 90×70
Készült: 2010.május 21

A Jászsági Képzőművészet-barátok Egyesületének Reneszánsz című kiállításán mutattam be ezeket a munkáimat. A cél az volt, hogy olyan képeket mutassunk a nagyközönségnek, amelyben egyaránt helyet kap a reneszánsz szellemisége és a mai kor hangulata.

Cimabue trecento festő, azaz nem is teljesen reneszánsz még a szó szoros értelmében; az általam választott képe pedig ha nem is teljesen nélkülözi a reneszánsz stílus jegyeket, de semmiképp sem annak iskolapéldája. Inkább még a középkori hagyományok érezhetőek rajta. Térbeliség épp csak az alakokon figyelhetők meg, a perspektívát még nem használja, stb...
Viszont az emberi alakok már nem sablonszerűek, esetenként a korabeli néző még be is tudhatta azonosítani.

Az angyalok jelenléte jelzi, hogy az ember nincs egyedül és egy magasabb erő irányít bennünket. Na, ez totál középkori vonulat.
A fő motívum egy nagyon hagyományos téma: Jézus a kereszten.
Mivel nálam egy pár éve központi téma a "Szobrok a Jászságban" - tehát "gyűjtöm" az útmenti kereszteket - rögtön effelé orientálódtam és megláttam Cimabue festményében az engem érdeklő vonásokat.

Miről szól ez a kép? Arról, hogy Jézus meghalt, és ez a világot akkor kimozdította a sarkaiból. Riadtak az anygalok, az emberek mutogatnak és példabeszédeket tartanak a test alatt, hajbókolnak, fogadkoznak, imádkoznak... minden jelenlévőre (és kortársra is ezáltal) hatással lehetett az esemény.

Lássuk a kép feldolgozását:

 Ezt a képet festettem másodjára - pedig először nem is volt tervben, csak egy feldolgozás. Annyira bepörgette az agyamat a sok "mutogató", hajbókoló, fogadkozó ember, annyira látványosan és erősen érződik Cimabue mondanivalója e témában, hogy nem hagyott nyugodni a gondolat: Vajon, ha ma halt volna meg Jézus, hányan kapták volna fel a fejüket? Hányan álltak volna meg egy percre elgondolkodni?
A képem pont erről szól: A riadt angyalokon kívül - akik nem szólnak bele a földi élet alakulásába - senki nem áll meg a kereszt tövében elgondolkodni és "példabeszédeket tartani". A mai embernek erre nincs ideje. Ma a vallás a gazdaság. A templom a bevásárló központ - ezért is kerültek a nagy blokk épületek a kép hátterében. Elég erős kontraszt. Az egyetlen "ember szereplő" a képen is egy droid: egy csinibaba, aki észre sem veszi, mi történik körülötte. Őt csak egy dolog érdekli, hogy a legtrendibb legyen ő és a kiskutyája is. Szép ruhában robognak plázából plázába. Közben figyel, hogy a sminkje el ne kenődjön. Olyannak festettem, mint egy reklámfigura, egy barbi baba karikatúrája.
Ha belegondolok, van ennek a festménynek egy eredetije is: Mindig nagyon groteszknek tartottam, hogy Hatvanban egy gyönyörű barokk templom (és kereszt) mellé "építettek" egy Coop ABC-t. Annyira sarkos, kontrasztos a két épület egymás mellett, hogy nem hagyhat egy látó embert sem közömbösen.
Ezt a másik képet festettem először. Itt érlelődött bennem az a gondolat, amelyet fentebb mutattam be.
Ennél a képnél "csak" az volt a célom, hogy modernizáljam Cimabue-t. Mikor témát gyűjtöttem, kezembe akadt egy közép-itáliai reneszánsz festészettel foglalkozó könyv. Olyan izmos, valószerűtlenül színesnak találtam az eredeti munkát, hogy arra jöttem rá, hogy még ma is aktuális lehet ez a kép. A témát, a figurákat meghagytam szinte ugyan olyannak, csak a színekbe nyúltam bele. Próbáltam rekonstruálni, milyen lehetett a kép eredetileg. Jó, mivel nem tudományos munkának szántam a dolgot, csak egy egyszerű kísérletnek, ami érdekelt, így a saját szín-érték ítéletem is benne hagytam a képben.
Nagyon furának találtam a glóriákat és a ruhákat. Mai szemmel nézve inkább egyfajta szkafandernek tűntek. Erre kicsit rá is játszottam és üveg búrákat helyeztem minden jelenlévő fejére. Mintha egy idegen bolygón járnánk. Mintha nem feltétlen emberi civilizációval lenne dolgunk. Így újabb kérdések merülhetnek fel: Krisztus az emberekért halt meg, vagy minden féle más bolygók lakóiért is?! Ha a képen szereplő lények emberek, akkor viszont a helyszín egy másik bolygó, ahová magukkal vitték (vittük) a kereszténységet. Érdekes filozófiai játékok ezek. Engem mindenképpen érdekel elkötelezettség nélkül.

A kép az egyik legrégebbi munkám. Ha jól emlékszem, még a BME-re jártam, mikor készült, azaz pont a záróvizsgáim utáni nyáron születhetett.

Kiszabadultam a kötelező házifeladatos gúzsból, tele volt még a fejem a színtan minden fortélyával és roppant tudományosnak éreztem magam ilyen hatalmas tudással felvértezve. Nem volt még meg bennem az a "rutin", ami végül lehet mondani mára kinyitotta az ablakokat.
Miért is írom le ezeket? Nyilván, hogy a gyanútlan képnéző ember kicsit a keletkezés izzadságcseppjeit is megízlelje. Fúúúúj! :)

Első ránézésre egy zöld placsnin két piros vonal és egy kék paca látható.
Igen ám, de itt a színek "milyenségén van a hangsúly. Milyen zöldek, milyen piros és milyen kék van a képen?!
Minden kezdő (és nem annyira kezdő) festő a komplementer színeket kedveli leginkább alkalmazni, mert hisz ez a legegyszerűbb, ez a legkönnyebben hatást kiváltó színpárosítás. Én is így voltam vele: a piros és a zöld komplementer párról szól a kép. A legsötétebb zöld (ami középen, alul látható) párja a roppant alapos tanulmányozás után kikevert (!) két piros vonal - és a bal oldali pötty. Ez tán pont a komplementer pár; azonos telítettségi és világossági fokozaton.
A bal oldali kék paca pedig a világos zöldek azonos telítettségét és világosságát igyekszik utánozni; viszont nem komplementer. A színek miértjére már válaszoltam.

A formák miértjét is elmondom: a kép címe Gólyaláb. Az ihlet onnan jött, hogy ezen a nyáron a fővárosi KAS Galériában rendezte meg az Art-Camp a szokásos kiállítását, ami a Gólya címet viselte. Itt nem tudtam kiállítani, mert akkor még nem vettem részt ezeken a kiállításokon, de ezt nagyon bántam és utólag én is elkészítettem a témára a munkám.

Könnyen kitalálható... a jobb oldali két vörös vonal a gólya lába. A kék paca a "tó", ahol él a gólyám. :)

A kép címe:Gólyaláb
Technika: karton, tempera
Méret: 31×31
Készült: 2003
 

Ezt a képet még a 2007-es Jászsági Képzőművészet-barátok Egyesületének Zene című kiállítására készítettem. Azt hiszem joggal mondhatom, hogy direkt oda készült még akkor is, ha azon az augusztusi délutánon nem úgy ültem a lap elé, hogy "most készítek valami nagyon zenéset..." Nem is tudom, van-e ilyen egyáltalán...

Ami tény, hogy abban a hónapban, vagy inkább azon a nyáron leginkább ez a téma foglalkoztatott. De ez elmondható minden kiállítás előtt. Ha tudom előre a témát, hónapokon keresztül nem megy ki a fejemből, sőt, többnyire ez még tart a kiállítás után is. Ez akkor is így van, ha előtte nem nagyon foglalkoztatott a téma. Vagy csak úgy "átlagosan", mert hát olyan vagyok, mint egy kisiskolás, akit minden érdekel. De csak egy kicsit. Az ilyen témák aztán persze felturbózzák ezt az érdeklődést.
A zene természetesen különleges, hiszen már a kezdetektől része volt az életemnek. Egészen kicsi koromtól kezdve vissza tudok emlékezni dalokra, még a szalagos magnón hallottakra is, pedig az már igen csak nem most volt...

Az én hangszerem a dob - aki ismer, az tudja, hogy évekig zenéltem, de legalább is próbálkoztam egy-egy zenekarban. Nem voltam különösképp tehetséges, de amit kellett, azt "leütöttem". A gitár vonzott volna már korábban (mint minden tinédzsert), de egy nyamvadt akkordot sem voltam képes lefogni a fémhúros gitáromon. Feladtam (de nem örökre)!

A képemen is gitár szerepel. Ez amúgy is olyan "klasszikus" téma; a kubisták is rengeteg gitáros, hangszeres képet festettek. Szeretem ezt a világot, és egyben furcsállom (de nem kéne), hogy miért pont a gitár volt a kiszemeltjük.
Nálam egy egész hangszer arzenál sorakozik fel. A hátsó nagy kék kör is egy gitár "lyuka", de óriásira nőtt Hold is lehet egyben. Az teljesen egyértelmű, hogy a képen este van. Egy ismeretlen tájban csendülnek fel halkan ezek a hangszerek, egyfajta szerenádként. A szerenád most épp a leghangosabb, bár így is épp kellemes a fülnek. Látható egy sárga jármű is a képen, ami egy kötött pályán halad végig a dombokon. A zene végül ahogy jött, úgy el is megy és a hangerő is végül megszűnik, azaz eggyé válik az éjszaka neszeivel.

Ez volt az az érzés, amit lefestettem, nem tudom, hogy ez mennyire átadható, hiszen elég szürreális hangulatról szól.
A kép címe még nem kiforrott. Jobb híjján adtam neki, nagy valószínűséggel még fog változni.

Cím: Gitáros táj
Technika: akril, papír
Méret: 70×50
Készült: 2007 nyara
 

A nyeremény jegyeim "ára" ez a mai bejegyzés, hiszen úgy szólt a blog.hu felhívása, hogy egy blogbejegyzésért adományoz két ingyenbelépőt a címben jelzett kiállításra a Szépművészeti Múzeumba.

Ma megtettük az utat Budapestig és megtettük az utat az '56-osok terén túltól a Szépművészetiig. Valamilyen Harley-s rendezvény lesz/van a parkoló(k)ban és így csak az Isten háta mögött lehetett (?) parkolót találni. Konkrétan mi sem parkoltunk túl szabályosan, de egyszerűen nem lehetett máshogy a rendezvény(ek) miatt.
Nem ragozom; egy jó negyed órás séta kellett, hogy belépjünk a szentélybe.

Nekem kicsit furcsa volt, hogy ketté volt vágva a kiállítás és minduntalan a jegyemet kérincsélték, megszakítva ezzel az áhítatot. Jól leplezem ugyan, de volt áhítatom!

A kedvenc korszakomról van szó. A kiállítás nyitó képének festőjét nem tudom, de egy nagy zöldség előterében volt egy meztelen csajszi. Szerintem az még totál romantika és nem realizmus - kissé mélyről indították a dolgot, de ez egyáltalán nem baj. Na jó, én nem nagyon bírom a romantikát... de ez legyen az én bajom.
A realizmussal folytatódott (kezdődött) a tárlat. Itt láttam meg Courbettől azt a képet, amilyet még életemben sem láttam. Egy kisméretű tájkép, melynek közepén egy kis viskó állt, háttérben, mint egy nagy füstfelhő tornyosultak a helyek. Mindez olyan vastagon, olyan "csillogón", mintha nem is festékkel készült volna, hanem mit tudom én... mondjuk valami földön túli kencével. Tényleg hihetetlen élmény volt. Courbettől már sok félét láttam, olyat is, ami tetszett és olyat is, ami nem (romantikus enyelgések), de ez feledtette velem minden eltévelyedését.
Volt sokféle más barbizoni kép is, amik mind-mind tetszettek is, de semmi extra. Jó képek és pont. Azt persze még kiemelném, hogy érdekesek voltak a képkommentárok is. Én pl. (kövezzetek meg érte) nem tudtam, hogy Diaznak csak egy lába volt egy baleset folyománya miatt... No, ilyen kis apró érdekességek is felkeltették az érdeklődésem.

Ahogy haladtunk tovább, a következő élményem a Monet féle Vizililiomos kép volt. Olyan kis kedves, szerethető, ámde populáris kép, amit mindenki imádna a nappalijában. Ezzel szemben számomra nagy csalódás volt Manet. Pedig alapból őt többre tartottam a barátjánál, de ez a szakállas férfi portré... nos, nem ezzel vonult be a halhatatlanok csarnokába. Jó-jó, nem rossz, de ez nem az!

A címadó Degas balerina is szép darab, bár számomra érthetetlen, hogy miért pont "Degastól..." a kiállítás címe. Pláne úgy, hogy a késő romantikától kezd (vagy a kora realizmustól) és pláne úgy, hogy a Degas kép is csak egy tud lenni a sok közül ezen a színvonalas tárlaton.

Sisley-Pisarro meccs 1-0. Nekem Pisarro már-már giccsbe hajló volt. Nem igazán éreztem át a világos, kontrasztoktól mentes stílusát, Sisley ezzel szemben érdekesebb, mozgalmasabb, fiatalosabb volt. Na persze, mert tényleg sokkal fiatalabb volt nála.

A posztimpresszionista blokkból nekem Van Gogh képe volt a meglepetés. A múltkori Van Gogh kiállítás nekem őszintén szólva nem tetszett. Nem voltak igazán ütős képek kinn, sőt; sok esetben kifejezetten rossz képei voltak kiállítva. Azóta is kísért például az a baromi ronda kisgyerek portré, amit ott láttam. Ez a börtönös kép viszont zseniális. A szürke kép szinte ragyog. Szimmetrikus, mégis mozog. A figurák mozdulatai bámulatosan kifejezők... Mégis csak nagy mester ez a Vincent! :)))
Ezzel szemben Gauguin nem tett rám ekkora hatást, pedig alapból őt kedvelem jobban. Különösen a Tahiti képeit szeretem (mi mást) a színek tobzódása miatt. Itt is volt fülledt meleg, mert az áradt, de nem volt szín-tobzódás. Nem tudom, mire számítottam, mit vártam, de nekem csalódás volt, hogy az út pl. majdnem egyforma színű zöld... stb... Valahogy tőle többet vártam. Persze tudom, hogy ennél a kettőnél vannak lényegesen jobb képei is.
Cézanne szintén a nagy bálványok közé tartozik nálam és nem is okozott csalódást. Úgy is fogalmazhatnék, hogy hozta a kötelezőt. Szépen szállította a védjegyének számító szögletes ecsetvonásokat és a Mount St. Victoire hegyet. A három kiállított képből nekem a hegyes volt a legkevésbé jó kép, de ez legyen az én bajom. Nekem úgy tűnt, mintha még nem is lenne 100%-ban kész. Lett volna rajta még mit kenegetni, de így is érezhető volt a mester zsenije. Örültem nekik.

Imádom a Nabist és a szimbolistákat. Itt találtam kedvemre valót. Chavannes képe például elég ismert volt ahhoz, hogy rácsodálkozzak; én is szoktam mutogatni (kutyafuttában) a diákjaimnak. Nem is jut eszembe most azonnal, ki festette azt a kisméretű szobabelsőt, amely telis-tele volt virágmotívumokkal a faltól kezdve az abroszig. Az se semmi teljesítmény volt megfesteni. Talán Vuillard volt?! Csoda, hogy jojózott be a szeme véglegesen tőle...

Aztán jöttek a fauveisták... Matisse-nak az átmeneti tájképei nagyon megkapók. Van egy párizsi piknik parkos képe... hát, az a másik kedvencem a kiállításról. De Matisse eleve az egyik kedvencem. Na, persze neki is vannak kevéssé érett pillanatai... az a nagyméretű csendélete, az megintcsak nem a hegyeket döngetők fajtájából való... A szobabelső a tánccal viszont már nagyon bejött; az tipikus Matisse, nem is "tudtam" csalódni benne. Nem véletlenül nagy mester ő!
Vlaminck szintén házikedvenc nálunk, és most sem okozott csalódást azzal együtt, hogy a "Vörös fák"kal igen magasra tette előtte a mércét.

Vámos Rousseau a feleségem kedvence. Az a kép, amelyikkel hírdették a kiállítást - az állatos, az szerintem is érdekes. Mondjuk ő mindig lavírozott a giccs és a mestermű között. Még most sem tudom eldönteni, hogy most ez a két kép (különösen a "Költő és Múzsája" című) átverése-e a képzőművészet fanoknak, vagy épp kielégítése. Olyan fura... Tudom, hogy nem végzett semmiféle sulit, nem voltak akadémikus előképei, de tán pont ez zavar az ő képeiben. Olyan gyerekesek. Persze alapból ez nem baj, mert viszont ettől őszinte.

Picasso viszont nagy és sérthetetlen. Egyszerre gyermekien egyszerű és egyszerre nagyvonalú festőzseni. Hogy volt képest ezt a kettőt mindvégig magában hordozni? Tetszenek a Harlequinjei és tetszik a hercegnője is. Olyan ösztönös és mégis eltervezett képek ezek, amelyek ritka kincsek. A mellette lógó Braque nem is tudott érvényesülni a szomszédságában. (Pedig nem volt rossz az sem.)

Szeretem az avantgárdok tobzódását, újítását, és szerettem volna, ha mg tovább is megy a kísérlet. Túlontúl rövidnek éreztem a tárlatot, még hiányoltam azt, hogy legalább az avantgárd végéig eljutunk.
Az a baj, hogy a Szépművészeti nem nagyon mer Picasso-n tovább lépni. Onnan kezdve már túl vad munkák születtek, nem biztos, hogy értő és ujjongó közönséget találnának maguknak. Ez érthető is. A Giacometti és a Miro kiállítás sem volt érzésem szerint kimagasló látogatottságú. Na persze már ez is eredmény, hogy egyáltalán Picasso-t megismertetik és megszerettetik a nézőkkel.

Örülök, hogy ott lehettem - azaz ott lehettünk és köszönet érte!

Tegnap elregéltem pár dolgot a festmény keletkezéséről, ma eljött az ideje, hogy bemutassam, miről is van itt szó:
A kép helyszíne az utcánkban lévő játszótér. Na persze nem pont ilyen az elrendezése, de a sok fotóból ezt sikerült összepakolnom.
Nagyon figyeltem a kulcspontokra. Először Evelint festettem meg, ahogy guggol és mutogat; mostanában többnyire a bogarakra, hangyákra. Igyekeztem erős, telített színekkel dolgozni, hogy hozzá viszonyítva tudjam a színeket "koptatni", ahogy távolodunk térben. Evelin a színes és világos súlypont. Mellette a "bika' a sötétebb súly; ők adják meg a kép stabilitását. El vannak választva egy farönkkel, amely inkább csak kompozíciós elem, mintsem szimbolikus. Nagyon szeret "bikázni", ezért is választottam ezt a jellegzetes figurát a kép másik főszereplőjének.
Hangsúlyos még a jobb oldalt lévő pad is, amelynek eredetileg párját is festettem volna a jobb oldalra, de végül elálltam a tervemtől... így is elég zsúfoltnak hat a kép, az egyensúly pedig szerintem nem szenved csorbát. A sötét szín nehezebb a bal oldalon, ezt a formák sokaságával ellensúlyoztam, nem színnel.
A kép középterét is főként a pad képviseli, meg talán a középen álló mászó fal. Ez eredetileg nem így néz ki; sokkal alacsonyabb. Gondolkodtam is még egy csúszda elhelyezésével, mert hát, aki olvasta a tegnapit az tudja, hogy eredendően csúszdás képet szerettem volna... de nem az lett. Tehát a mászófal csúszdának készült. Félig.
Ez a mászóka vezet át aztán a háttérbe. A kerítés mögött már a lakóházak sorakoznak; ami a valóságban is így van. A színek és a orrend nem pont ilyen, de ez itt most részletkérdés. A kép érdekében költöttem hozzá más színt és tán formát is.

Színtanilag már pedzegettem, hogy nagyon figyeltem a színek térhatására, emiatt meglehetősen erős színeket használtam elől és tőlem talán szokatlan, hogy ennyire fakókat hátul. Menet közben jöttem rá, hogy ez így olyan, mint az ezelőtt 50-60 évvel készült tájképek. Kicsit így a hátsó mult, és az elől lévő jelen kontrasztját is belevittem; természetesen tudat alatt.
A vonalperspektívát is úgy érzem maradéktalanul kihasználtam. Na persze ez összefügg a színnel is. A kép elülső részén bátrabban kardoztam az ecsettel.

Talán tegnap is írtam, hogy ilyen nagy méretű vásznat még nem festettem; legalább is ezzel a hagyományos technikával. Jelenleg oly' annyira megörültem, hogy elkészültem véle, hogy rögtön a falra is akasztottam. Szerencsére nagyon jól mutat a szobában. Maradni is fog. Igazából más váasztásom nem is volt, hiszen akkora nagy, hogy afalon kívül máshol nem is tudtam volna tárolni. Na meg ez egy tipikusan olyan kép, hogy csak nekünk mond valamit - hiszen Evelin a kép egyik főszereplője - így nem sok esély van ennek az értékesítésére. Na meg nem is válnék meg tőle olyan könnyen.

Cím: Játszótér
Technika: akril, vászon
Méret: 90×140
Készült: 2010. április 8

A Játszótér a legújabb munkám. A következő bejegyzés valószínűleg ezt fogja bemutatni, de mivel olyan rég készülök rá, így azt gondoltam, hogy bemutatom az előzményeket is.

Még a télen kaptam a Hamza Múzeumtól vakrámákat. Hatalmasakat is, így egy 140×90 centis a magam mércéjével nézve hatalmas keretet. Január táján megvettem hozzá a molinó vásznat is a méteráruban, és március elején lealapoztam az időközben felfeszített vásznakat is.
Mindeközben lázasan törtem a fejem, mit is fessek két ekkora vászonra. Első körben egy Jackson Pollock típusú képre gondoltam, de maximum is csak a "Kor falára" című - korábban bemutatott munkám stílusát tudtam elképzelni ekkorában.

Ahogy teltek-múltak a hetek és kitavaszodott, lassan kristályosodott bennem egy realistább vonulat. Különösen akkor "szállt meg az ihlet", mikor a hosszú tél után először merészkedtünk ki teljes harci díszben (vödör, lapát) a játszótérre a kis hercegnőmmel.
A játszótér, mint téma amúgy is érdekelt. Volt ennek előzménye, értek ezügyben hatások. Kezdjük ott, hogy egy nagy játszótérre nézett gyerek koromban az ablakom és bármikor kimehettem hintázni, homokozni, focizni, stb... Tehát nálam ez alap, mondhatjuk úgy, hogy lételem.
Később Beluzsár Csaba barátom (és a Hamza Studio tagja) mutatott ilyen témában képeket, amiket még a BME.n készített vizsgamunkaként.
Harmadrészt tavaly a Képzőművészeti Egyetemen láttam az OMDK-n egy nagyon megkapó "csúszdát", amely azóta nem hagyta nyugodni a gondolataimat.
Olyan drámai volt, olyan erős, olyan hétköznapi és olyan földöntúli... én is akartam egy ilyet.
Ezek voltak a fő hatások, benyomások. Természetesen, ahogy az szokott lenni, ezekből semmi sem utal arra, hogy ezeket hasznátam volna. Nem azért, mert szégyellem a "lopást" (idézést), hanem egyszerűen a szűrőmön átcsepegtetve egy teljesen más, új dolog bontakozott ki.
(Ettől függetlenül még mindig erős bennem az elhatározás, hogy egyszer egy ilyen "hétköznapi-földöntúli" játszóteret is fogok festeni. Most ezt a témát "szülesztem".)

A téma már meg volt, a főszereplőm is "kiválasztottam", most már csak neki kellett állnom. A probléma az, hogyez esetben nagyon merettentem a feladattól. Nagyon régen nem rajzoltam és féltem, hogy mi lesz, ha nem sikerül Evelint "szépen" visszaadnom. Örök problémám ez természetesen. Ezért először rá fókuszáltam:
A fenti fotó alapján megrajzoltam. Azt hiszem ettől megnyugodtamés elszálltak a kétségeim.
Ezt követően készítettem el a készülő kép vázlatát, ami elég rossz lett ahoz, hogy bemutassam. Ezt "átmásoltam" a vászonra és úgy kezdtem el a munkát. Amelyről a következő bejegyzésben fogtok olvasni...
 

Szintén az egyik legrégibb képemről van szó. Talán még a tegnapinál is régebbi.
Az alapötletet még a BME-ről merítettem, mikor a berendezett csendéletről absztrakt "másolatot" kellett létrehozni. Az akkori munkám olyan volt, mintha egy rácson keresztül láttam volna a csendéletet. Nagyon érdekesnek találtam ezeket a "lyukakat", emiatt gondoltam, hogy ezt a "poént" még elsütöm élesben is. Persze előtte még kísérleteztem, hogyan lehet még játszani a színekkel. A második - vagy inkább harmadik kísérletemben ugyan ezt a formát használtam, csak a színeket cseréltem fel. Az eredmény egy sokkal dekoratívabb, látványosabb, ha úgy tetszik populárisabb (értsd: falra való) változat lett. (Nem) mellesleg mindkét kép ki volt állítva a színdinamikai szakkiállításon 2002-ben.

A Csikóhalak, ahogy azt fentebb említettem, ennek a kísérletnek a folyománya volt. Először a tengeri színekkel megfestett - majd pasztellel átitatott háttér volt kész, majd egy enciklopédiából kimásolt csikóhal került a képre. Ügyeltem, hogy lehetőleg naturális, valószerű, de ezzel együtt "szép" csikóhalat rajzoljak. A tervem ugyanis az volt, hogy a szép, részletező, naturális formát ütköztetem majd a letisztult, egyszerűsített nyers formákkal. A két stílus közti különbség adja a kép dinamikáját.
Akkoriban még nem használtam ragasztószalagot az éles sziluettek elérésére, így ez csak úgy az ecset szélességében történt; talán erre kellett figyelnem leginkább munkám készítése közben. A háttér "szögleteivel" még nem is volt nagy gondom, hisz annak pontatlanságát ráfoghatom a távolságra, térbeliségre; hanem az előtérben lévő kékes lilás rácsozattal már nem lehetett ilyen dolgok mögé bújnom. Végeredményben a ragasztószalag nélkül természetesen nem is lehet tökéletes az egyenes, de sikerült természetes, emberi felületeket létrehoznom.
A nagy dilemma az egy ilyen képnél, hogy mely fáradtságos munkával elkészített halat "pusztítsam el", még ha részleteiben is. Mely részeibe merjek beleavatkozni. Mivel előtte még ilyet nem tettem, emlékeim szerint ezen annó hosszasan gondolkodtam. Nagyon kulcsfontosságú részbe nem mentem bele, de talán azt nem is szabad ilyenkor.
A másik két hal esetében már ennyit nem gondolkodtam, azok már nem voltak olyan mérv adóak.
A rácsokba pedig vizinövényeket, kis ágakat helyeztem, utalva ezzel a helyszínre.
Összhatásilag egy olyan képet alkottam, amely a mélytengerek titokzatosságát ötvözte a dekorativitással.

Cím: Csikóhalak
Technika: tempera, pasztell, karton
Méret: 41×58 cm
Készült: 2004 nyár

Egy ősrégi képem... Van vagy hat éves; tehát koromhoz képest tényleg nem mai. Annak idején az ilyen képeim meglehetősen ritkának számítottak; 2004-ben igyekeztem minél naturálisabbra venni a figurát. Naturálisra, de nem feltétlenül valószerűnek.
Jó, ha így nézzük, ez sem kivétel ebből az érából.
Először a háttér volt kész... elég vegyesfelvágott... tempera és pasztell krétából áll. A háttér házai tussal készültek. Kidolgozottságuk nem igazán magasléptű, de hát ezért vannak a háttérben. Ha ma készült volna, nyilván még ennyire sem lettek volna "megrajzolva".

A három előtérben lévő fa volt a fontos. Csupasz, leamortizált fák, amelyeken nyomokban még a tél maradványai köszönnek vissza. A háttér színei a hideg kékek és lilák, amelyek már egy nagyon korai enyhülést sejtetnek. Február  vége lehet.

Munkám expresszív, erőteljes ecset és pasztell-vonásokat tartalmaz. Érdekes, hogy mennyire nem volt rám jellemző ez hat éve és most mennyire az. Ha így nézzük, akkor ez egy korai zsenge. :)

Cím: Fák házakkal
Technika: vízfesték, tempera, akril, tus, pasztell, karton
Méret:
Készült: 2004.

 

Volt egy időszak - nem is olyan rég, mikor állandóan a város főterén álló Korsós lány szobrát rajzoltam, festettem. Pár poszttal lentebb írtam már róla és előreláthatólag fogok is még, mivel tényleg jelentős ennyiségű anyag gyűlt össze "róla". A szobrot egyébként Zilahy Zoltán készítette. Sajnos sosem találkoztam még vele, de egyszer jó lenne egy sör mellett megkérdezni tőle ezt-azt. Biztos ő is fontosnak tartja ezt a munkáját, mert a bemutatkozó oldalán is látható. Ajánlom a klikket!!

Tehát az ő munkája számomra etalon itt a városban. Nem tudom, a múltkori posztban beszéltem-e arról is, hogy volt valaha egy "szűz lány szobra" már Jászberénynek, de az ismeretlen helyre "távozott" már vagy 50 éve. Szerintem erről Z.Z is tudhatott, a téma végül is nem sokat változott.

A ma bemutatott képem már a sokadik... rengeteg elkészült korsós lány után vágtam bele ebbe a főként sziluetteket tartalmazó képbe. Olyan, mintha egy membrán vibrálását láthatnánk. A különböző színű körvonalak a rezgés "amplitúdóját" jelképezik. A háttér visszafogott kékes árnyalatai a hanghullámok, amelyek magát a zenét szolgáltatják.
A lány ismétlődése adja a zene ritmusát, így akár lenyomozhatónak is gondolhatnám, milyen zenéről van szó: egy pörgő ritmusú, de a háttérben szóló zene lehet ez. Pont, mint Jászberény - ezért is lett a kép címe ez. Jászberényben vannak időszakok, mikor felpörögnek az események, de sosem tud olyan lenni, amelyre felfigyelhetne az ország közvéleménye, merthát mégis csak egy álmos kisváros vagyunk. Ezt a hangulatot kívántam bemutatni.
A kép díjat kapott 2007-ben a Jászsági Képzőművészet-barátok Egyesülete "Zene" című kiállításán. Ennek hatására az év végén a Hamza Múzeumnak adományoztam ezt a kisméretű olajképem.

Cím: Berényi ritmus
Technika: olaj, farostlemez
Méret: 23cm×23cm
Készült: 2007.

A 2008-as Art Campon festettem a képet. Akkoriban pont Jászberény eredetét kutattam, sok könyvet elolvastam a témában és összegyűjtöttem régi képeslapokat, amelyekből rekonstruálni tudtam a város régi arculatát.

Ennek az arculatnak egy érdekes darabja a jászberényi vasútállomás. Miért pont ez érdekelt akkor és ott? Az Art Camp egy olyan nemzetközi művésztábor, ahol neves művészek érkeznek a városba, bár ennek túl nagy hírverést nem csapnak. Sokan jönnek vonattal is. Ilyen módon úgy érzem, hogy a vasútállomás a települések egyik kapuja. Az első kép, amit meglát az utazó a városból, az az állomás.
Ahogy ezt a képet megtaláltam két dolog jutott eszembe:
1. Az épület, a küllem alapvetően semmit nem modernizálódott
2. Az épület jelen állapota olyan, mintha azóta nem történt volna még csak egy tatarozás sem.
A konklúzióm ismét az volt, hogy talán szebb és kívánatosabb lehetett ez a "kapu" jó 70 évvel ezelőtt.

Nagyon zavar, hogy a közvetlen lakóterületem ilyen elhanyagolt, ilyen igénytelen. Nem tudom, ki ezért a felelős, van-e ezért felelős. Egyszer, pár éve pedzegettem ezt a témát egy fórumon, ahol azt a választ kaptam, hogy ez a terület a MÁV-é, és a város nem avatkozhat be. Nem is tudja helyreállítani a jelenlegi helyzetet. Így hát marad a szomorú helyzet: egy lepukkant, igénytelen várót látnak a városunkba utazók.
Kerestem is gyorsan a neten egy képet, hogy lássátok: tényleg semmi változás.

A képnek úgy áltam neki, hogy festek egy - a sorozatomba illő képet az állomásról.
Elkezdtem, de már fél óra elteltével éreztem, hogy rossz úton járok. Nem készítehetek naturalista képet; minden sejtem tiltakozott ellene. Ráadásul egy olyan közegben voltam - Munkácsy díjas festők gyűrűjében, hogy ezt már csak miattuk sem tehettem meg. Így váltottam.

Az épület színe volt meg először. Ezt bontottam ki a képen. A hátteret beborítja a füst, bele-bele kap a sziluettes vonatba is.
A vonat színét a háttér komplementereként határoznám meg. Használtam a vonalperspektívát is, így teremtve térbeliséget.
A vízszintes vonalakkal a mozgást, a sebességet kívántam kifejezni.
A vonat vízszintesen ketté osztja a képet. Felül minden oldott, lírai, ezzel szemben alul határozottabb, mértanibb elemeket használtam utalva ezzel az anyagi és a szellemi világra.

Munkám elkészítéséhe nagy segítséget nyújtottak a táborban dolgozó mesterek, de legtöbbet Elekes Károlynak köszönhetek. AzArt-Camp zárásaként a képeket Kékzöld címmel a jászberényi Jászkürt Fogadóban lehetett megtekinteni 2008. szeptemberében.

Cím: Berényi állomás
Technika: olaj, vászon
Méret: 50×70
Készült: 2008. augusztus

A ma befejezett munkám ötletét Bartos Kingától "loptam". Legutóbb februárban volt kiállítása Gyöngyösön a Fő Tér Galériában. Itt számomra ismeretlen sorozatát tudtam megnézni. Talán átalakulás lehetett a címe, vagy valami hasonló. Lepkék részleteit, vagy épp elvonatkoztatott vállfajait lehetett látni, amint épp kezdik bontogatni a szárnyaikat.
Már az ötletet is nagyon díjaztam. Tény, hogy ez a fajta átalakulás nem újszerű, a természetben évmilliók óta így megy, de olyan gyönyörűen oldotta meg, hogy öröm volt rájuk nézni. Biztos mást is megihlettek már a hernyóból gyönyörű lepkévé változó törékeny szépségek, mégsem láttam még ezekhez hasonlót. Kingára eleve jellemző, hogy alapvetően a szépséget keresi a világban és a képei is ezt tükrözik. Dehát a nők már csak ilyenek... :)

Amit megjegyeztem a múlt hónapban (sajnos csak kutyafuttában) látottakból az a lepkeszárnyak íveltsége és a meleg színek. Érlelődött bennem, hogy én is szeretnék valami hasonlót. Jellemző ez rám... ha látok valami inspirálót, azonnal "én is akarok olyat". Pont, mint a gyerekek! Jó, persze Kinga az Kinga, én meg én vagyok, nem lesz az olyan úgy sem. A saját kis szűrőberendezésemen átcsorog az élmény és valami mást dob a gép.

Engem - ahogy azt már írtam régebben is - nem a szépség inspirál. Hat rám, megfog, érdekel, de nem hagyom (nem tudom hagyni), hogy a szépség mázas álarca eltakarja a valódi látványt. Valahogy programozottan képtelen vagyok erre.

Először a múlt hét vége felé ültem le egy papír elé gondolkodni. A gondolkodásnak az alábbi kis rajz lett a végterméke. Ahogy már azt írtam is, nagy hatással bír ezen munkára a Kinga "átváltozása".
Miután a tervvel "kész voltam", eldöntöttem, hogy megpróbálok meleg színekkel dolgozni. Mostanában azt vettem észre, hogy majd' minden képem türkizkék, de legalább is túltengenek a hideg színek. Nem tudok erre magyarázatot adni.
Most viszont -ahogy írtam, igyekeztem meleg színű képet festeni - Kinga "nyomán" haladva. Természetesen nem ment...  zöldet még sikerült likvidálnom, a sárgát úgyszintén, de a kép így is legjobb szándékkal is "csak" a hideg-meleg színkontrasztra épült. Nem bánom persze, azért lett ilyen, mert így éreztem jónak.

A karton fehérre alapozását valamilyen ócska fagyálló kültéri műanyag alapú "csőfestékkel" végeztem még tavaly tavasszal. Most került a kezembe a karton ismét. Nagyon tetszett, hogy nem sima, hanem kicsit rücskös az alapja.
Erre festettem a színes alapot, majd ragasztószalag segítségével a vöröses csíkokat átlós irányban. Először mindet egyenlő szélességűre terveztem (amilyen a szalag szélessége), de menet közben nem tetszett - túl unalmasnak találtam és változatosabbá tettem. Ezután következtek a buborékok, vagy körök. ELső körben még síkként gondoltam rájuk - mint a pillangók mintáira a szárnyukon, de az idő előrehaladtával már ez sem tetszettés egyre "buborékosabbak" lettek. A buborékok nálam leginkább Kowa hatására kerültek be a lépeimba. Tudat alatt. Valahogy mindig is tetszettek a régi, buborékos képei. Kiváló munkák azok!
Már az első terveimben is úgy szerepelt, hogy a középső gömb sor kettévágott legyen; ezt meg is tartottam. A kérdés az volt, hogy a többit elvágjam-e. A válasz csak ma dőlt el, mikor sötét színű átlókatis húztam a képbe. Ezzel eldőlt, hogy a többi gömbsor is "vágott" lesz, de nem úgy, mint a központi. Ezt egész egyszerűen a kép követelte ki!

A központi gömb és tulajdonképpen az összes gömb már "második generációs". Tegnap egy hártyát képeztem föléjük, amely itt-ott maradt csak átlátszó. Az íveken belül lévő formákat érintette ez első sorban, az azon kívül eső gömböket csak éppen hogy takarta.
Ezzel a több réteggel még plasztikusabbá, még anyagszerűbbé kívántam tenni a képet. Most a térbelisége nagyjából megfejthetetlen. Nem tudnám megmondani, hogy biztos-e, hogy három dimenziós. De miért is kellene?! Egy térbeli játéknak szántam a képet. Egy dinamikus, változó - átváltozó képnek, bár lehet, hogy már köszönő viszonyban sincs az eredeti kiindulási alapommal, Kinga csodálatos lepkés képeivel.

Cím: Átváltozás
Technika: akril, karton
Méret:
Készült: 2010. március 22

 

A mai retró képem az egykori Zárdát dolgozza fel. Kevésbé "képben lévők"nek elmondom, hogy ez a mai Nagyboldogasszony Katolikus Általános Iskola itt Jászberényben. Mint a mai neve is mutatja, már régóta az egyház kezében lévő épületről van szó.
Az impozáns épület a főtér legszélén helyezkedik el, ha egyáltalán még a főtér részének lehet nevezni ezt a területet.
Hogy miért is érdekelt ez a téma? Egyrészt, mert valóban szép az épület, másrészt pedig az előtte látható (?) szobor miatt. Ez a mai Korsós lány szobrának az "archetípusa" - őse. A roppant hiányos leírások és képek tanulsága szerint valaha egy fiatal szűz lányt ábrázoló szobor ékesítette a zárda előtti teret. Sajnos azóta a képeken látható szobor eltűnt. Mai helyéről csak mende-mondák láttak napvilágot, de gyakorlatilag ellopták - feltehetően a színesfém tolvajok, esetleg műkincs gyűjtők.
A második képen már nem is szerepe a szobor - én úgy tudom (inkább sejtem), hogy itt még "csak" áthelyezésre  került; de nem sokkal később történt meg a bűneset.
Külön felhívnám a figyelmet a zárda kapujára... nagyon szép műves darab.

A festményem alapja - mint már annyiszor egy színezett képeslap lett, mert hát követhetetlen lenne amúgy az épület szín-történelme. Mindig csak reménykedek egy-egy felújítás során, hogy ezt az opciót is figyelembe veszik a tervezők. Ja persze... formailag ez a kép egy az egyben ugyan az a felsővel... :) Nagyon fontosnak tartom egy ilyen kép készítésénél az embereket. Talán nem is igazi városkép az, amelyeken nincsenek emberek.

Na jó, a titok az ez ügyben, hogy régebben nézegettem Hitler festményeit -amik alapjába véve tetszenek. Semmi extra, de jók. Viszont egyiken sem láttam embert és ez nagyban meghatározta a gondolkodásomat e témában. Nem akarom az ő útját járni. Na persze remélem, hogy ezen kívül se sok sanszom lenne erre, de minden képpen hatással voltak az ő képei rám ebből a szempontból.
A sok háttérinfó után jöjjön végre a képem:
Ami tán elsőre szembe ötlő lehet az az, hogy sokkal erősebb sárga a fal a fentebbi színezett képeslaphoz képest. Igen. Mert most elég erős sárga. Bocs mindenért, de nem tudtam kivonni magam ennek a hatása alól. Túl sokat látom nap, mint nap.

A végére még egy mentegetőzéssel felérő háttérinformáció: ez a kép volt az első a városkép sorozatomban, tulajdon képpen itt próbálgattam ki mindazt, amit végül a Városháza címűn összepakoltam.
 

Valamiért úgy érzem, ha már egy sorozatot elkezdek, nem tudom abbahagyni. Így voltam tavaly a népművészeti témákkal (amelynek tulajdonképpen az eddigi utolsó darabját a múlt héten fejeztem be), de így vagyok/voltam a régi jászberényi témákkal is.

Ma a Városháza előtti teret mutatom meg:
Ahogy elnézem, még aktualitása miatt is választhattam volna most ezt a képet, hiszen a középen látható oszlop nem más, mint az 1848-49-es forradalom tiszteletére állított ún. 48-as oszlop. Ez nagyon sokáig pont szemben állt a városházával, míg nem aztán talán az 50-es években átvitték a mai helyére, a róla elnevezett '48-asok terére. (Nem messze tőle a téren kapott helyet Petőfi Sándor portréja is.)
A fenti képen a tornyos templomtól balra az akkori Lehel Szálló, a kép jobb oldalán pedig a Városháza látható. Nem is ebből a szögből festettem le - mert alig látszik valami a Polgármesteriből - hanem ezt a képeslapot használtam alapul:
A korabeli fotós itt kiválóan elkapta a főtér nyüzsgő hangulatát, valamint szépen szembetűnik a tümpanon álló Justitia alakja, akit azóta egy vihar pofára ejtett... tehát ma már hiába keressük.
Mai szemmel érdekes még, hogy a hivatal oldalában számtalan más apró-cseprő vállalkozás is helyet kapott. A nagyszülőkkel beszélgetve (sajnos évekkel ezelőtt) számtalanszor említették, hogy hol milyen bolt volt annakidején.
Ez a világ érdekel és vonz, tekintve, hogy jelenleg a város főtere nem kicsit leharcolt és elképzeléstől mentes. Biztos pénztől is...

A festményem elkészítésekor a legnagyobb nehézséget a színek "kitalálása okozta, tekintve, hogy még színezett képeslapot sem találtam ebben a témában. A legfontosabb támaszom a mai állapotok elemzése, valamint az idősebbekkel való találkozásaim, elbeszéléseik. Sok segítséget nyújtott ehhez a Kodakban dolgozó fotós hölgy és testvére, aki maga is fotós és vannak annyira idősek, hogy "meséikre" tudtam támaszkodni. Íme hát a kész mű:

Nagy örömömre szolgált, hogy 2011. szeptemberében a Szent István Társulat gondozásában, Fekete Balázs és H. Szilágyi István szerkesztésében megjelenhetett a Iustitia modellt állt című könyv, melynek hátoldalán az itt látható munkám is helyet kapott, valamint a blogra is található benne hivatkozás.

A múltkor megkezdett sorozat egy másik darabja a századfordulós Jászberény jelenleg "banki csomópont" néven futó része. Annak idején számtalan fotó született erről a térről, ami képeslap formában is megjelent és elérhető volt az interneten. Van belőle színes, fekete-fehér. A hasonlóság az közöttük, hogy nagyjából ugyan arról a pontról van fényképezve minden általam ismert kép. Az emberek azok, amik változnak a képeken. Van olyan kép (az első), amin az élet nyomai egyáltalán nem lelhetők fel és olyan is, amelyen nyomokban találkozhatunk "a kor emberével". Mikor a képet készítettem, mindenképp szerettem volna embereket is a képre, ezért nem egy, hanem több képet átnézve-átgyúrva jutottam el a végeredményig. Tudva levő, hogy ez a tér piactérként is funkcionált 80-100 évvel ezelőtt. Akkor, mikor még az autós közlekedés olyan ritka volt, mint manapság a gyalogos. A mostani lámpákkal (villanyrendőrrel) körülvett területen állt a "Pálinkás kereszt", amely most a Nagytemplom mellett, az ún. promenádi területen található. Azért kellett a jelen helyére (a templom mellé) szállítani, mert a város vezetése méltatlannak találta, hogy a piac közepén a kocsisok és kofák össze-vissza köpködtek a kereszt tövébe. A képem figurái közül leghangsúlyosabbnak a harmadik kép bal első szélén látható dinnyeárust gondoltam. Ő a legmegkapóbb, talán a fesztelen tartásának köszönhetően. Egyszerű, hétköznapi "jász paraszt" ember ő. Minden képpen szerepeltetni akartam a festményemen. A többi figurát is első sorban ezen képről emeltem át a festménybe, bár az elhelyezkedésüket kompozíciós okokból megváltoztattam. Így került a középen "pózoló" nő közvetlenül a villanykaró mellé és az árus is kissé jobbra, a kép közepére. A többi - beszélgető, ténfergő alakot meghagytam nagyjából az eredeti helyen.
A színek tanulmányozásánál elsődlegesen a fentebbi színes képet használtam. Főként a szinezeteket néztem le onnan, de telítettségben sokat változtattam rajtuk. Talán még világosságban is. Miért? Egyrészt azért, mert a fotó színei nem eredetileg, utólag kézzel szineztek rá, másrészt pedig egy olyan képet akartam (most is), ami nem minden elemében a régi Jászberényt mutatja be, hanem frissebb, maibb képet akartam róla festeni. Tehát a célom egy olyan kép létrehozása, ami olyan képzetet ad, mintha a helyszínen festettem volna, abban az időben. Véleményem szerint ez a frissesség árad a képből.

A festményt jelenleg szintén a Múzeum Vendéglőben lehet megtekinteni. Ja, és ez is eladó! :)

Cím: Bank
Technika: akril, farostlemez
Méret:
Készült: 2008. tavasz
 

Egy kis retró...
Történt ugyan is, hogy 2008 elején közvetve megkeresett a Jász Múzeum tőszomszédságában álló Múzeum Vendéglő, hogy szeretné festményekkel díszíteni a századfordulós hangulatban berendezett éttermét. Természetesen olyan képeket képzelt el, amelyek illeszkednek ebbe a térbe, magyarán a századfordulós Jászberényt mutatja be.

Ekkor még a szokásos "Nagytemplom a Lovasszoborral" sorozatomon kívül egy darab kép sem volt kész, így a nyárig voltam "kénytelen" eleget tenni a felkérésnek.
Anyagilag ez persze most sem volt kedvező (sosem az) hiszen a kereteket nekem kellett megvenni a jelenleg is látható 5-6 képre. Annyi előnyöm származott az "üzletből", hogy olyan helyen lehet megnézni a munkáimat huzamosabb ideig, ahol sok (?) ember találkozik vele. Természetesen kiírtuk, hogy a képek megvásárolhatók, de mindezidáig - másfél év alatt - nem volt érdeklődő ezekre. Érthető; itt nálunk mindenki csóringer a városban... Meg az országban. Nem nagyon van kereslet festményekre, ha meg van, akkor nem a huszonéves srác festményeit veszik, hanem halott festők munkáit. AZ meg a másik - tulajdon képpen az én hibám - hogy nem vagyok hajlandó fillérekért elkótyavetyélni a képeim. Nem drágán, de igaz, nem is olcsón adom őket. Gondoljatok bele, hány iskolát végeztem én el ahhoz, hogy erre képes legyek?! Mennyibe kerül a tandíj ezekben az iskolákban félévente? Mennyibe kerül a buszjegy, vonatjegy, az eszközök és hány munkaórát töltöttem gyakorlással, festéssel?! Talán már nem vagyok az a "vasárnapi festő", aki igazából sosem voltam. Több, mint hobbi.

A festmény alapja egy szinezett ősrégi fotó, ami annó, a 20-as években képeslapként is megjelent. Ezeket a régi képeket egy időben a netről is el lehetett érni, bár most kerestem ennek a posztnak kapcsán és már nem találtam. Ellenben annó voltam olyan előrelátó, hogy minden darabot elmentettem és így a "mintát" is meg tudom mutatni:
Ennél már csak az lenne érdekesebb, ha lenne egy fotóm a jelenről is. Bár, igazából nem oly' sok minden változott; talán az utca neve... De az épületek mind-mind itt vannak és nagyjából ugyan ebben az állapotban. Ezért is tetszett a téma.
A színeket igyekeztem nem nagyon megváltoztatni, de figyelembe kellett vennem, hogy egy szinezett fotóról van szó, tehát a szinező sok esetben torzította az eredeti szineket. Megpróbáltam ez ügyben rendet tenni. Mást nem költöttem hozzá, hiszen a kompozíció szerintem jó, nem kellett változtatni rajta. A figurák közül szelektáltam csak. Bár azt is csak az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy egyáltalán legyen-e rajta figura. Ha már úgy döntöttem, hogy teszek, akkor viszont úgy akartam, hogy az elől álló srác legyen csak felismerhető a régi képről, a hátul állók pedig legyenek hétköznapi emberek, akik végzika dolgukat a mindennapokban. Célom volt, hogy a város lakosságát úgy fessem a képre, mint jóravaló, dolgos emberek. Ez az idealizálás?! Lehet, de így gondolom.

Festettem egy sorozatot régi képeslapok-fotók alapján és még tervezem is, hogy később (ha kedvem lesz) folytatom. Nagyon erős bennem a lokálpatriótizmus, ezért festek ilyet is. Erősen két pólusú lettem. Egyrészt vannak ezek a realista-idealista képeim, amik főként a városról és lakóiról szólnak (portrék), másrészt pedig az absztrakt, kimondatlan világ, a gondolatok szabad áramlása is érdekel. Mondhatnám, hogy előbbit a városnak szolgálatként, utóbbit pedig magamnak az örömért festem. Ez ilyen egyszerű. Azaz mégsem. Megfigyeltem magamon, hogy mindkét vonalon az absztrakt felé mozdulok inkább. Aztán, hogy ez most jó, vagy nem... az nem érdekel. Nekem ez tetszik MOST!

Cím: Hold utca
Technika: akril, farostlemez
Méret:
Készült: 2008. tavasz

Ez a kép az egyik kedvencem. 2008 augusztusában készült - tán idáig utolsóként ebben a témában.
A kép címszereplője a város főterén álló "Korsós lány" szobra, amelyet Zilahy Zoltán készített 1995-ben, a Jászok Világtalálkozójára.
Nagyon fontos nekem ez a szobor. '95-ben voltam 16 éves. Éppen kezdett érdekelni mindaz, ami a városban és a világban történik. Emlékszem a szobor leleplezésére és arra, hogy milyen meleg fogadtatásban részesült. Szerintem mindenki szereti ezt a szobrot. Olyan kis nőies, kecses. Öröm ránézni. Mivel nekem ez az első olyan szobor, amelyre emlékszem, így sokkal többet jelent számomra a régieknél. Egy szímbólum. Az új város szimbóluma. A friss gondolatok szimbóluma. A város új "lakosa". Ő mindig a főtéren van, mindent lát, de szeretne sétálni menni, szeretne világot is látni. Úgyis lehet túl sokat látott már ott, ahol most kénytelen állni immáron tizenöt éve.
Láttam, hogy szegényt már kikezdte az idő - de a madárszar is. Lassan csorog a fejéről. Aztán egy nagyobb eső, havazás lemossa azt és elszínezi a felületeket. Mindezt beépítettem a képbe.
Aki egy kicsit is ismeri a munkáimat, az tudja, hogy ez a téma az egyik legmeghatározóbb az eddigi munkáimban. Nagyon sok helyszínen, szituációban megfestettem már ezt a hölgyet. (Kinyílik a bicska a zsebemben, mikor a fiatalabb korosztály "Korsóskurvának" nevezi a szobrot. Sajnos ez is elég közkeletű elnevezés a butább néprétegek között...)
A mostani szituáció egy félig háttal álló, elforduló testtartásban ábrázolt téma. A titok a kulcs szó. Emiatt nem fordul pont szembe velünk. Mintha valami súlyos, időtlen-idők óta magába tartott tudást titkolna. Az időt a lecsorgó festék (rozsda, eső, hó, galambszar) szimbolizálja.
A színeket úgy választottam meg, hogy a sötét háttérből fenyegetően világítson a "Korsós lány" alakja. Szájából, mintha egy sóhaj törne elő halkan, mintha kifújná csendben a titkot, ami eddig nyomasztotta. Csak úgy tudja mindezt megtenni, hogy senki meg ne hallja, elvégre csak a saját lelkén szeretne könnyíteni ezzel a tettel.
A kép utóélete, hogy ezt a képet választottam a Hamza Studio 2009-es kiadványába, tehát akinek ez megvan ezt a képet ismeri tőlem - valószínűleg kizárólag. Úgy érzem, ebben elég sok mindent el tudok mesélni arról, hogy milyen vagyok, mely stílus(ok) mellett teszem le a voksomat. Általában jellemző rám a figuralitás és az absztrakt közti keskeny átmenet.
Na jó, az utóbbi évben egyre szélsőségesedek. Vagy natúrázok, vagy teljesen absztrakt útra tévedek.
 

Talán a legkevesebb köze van a népművészethez - legalább is direktben a ma bemutatandó Kert című képnek. AZért írom, hogy "direktben" nincs köze hozzá, mert szándékosan kikutatott népművészeti motívumot nem tettem bele, viszont összességében a stilizált formájával közelít a népművészeti formavilághoz.

A kép történeti háttere a most nyári kiállításhoz kapcsolódik. Eredendően a SPIRITusz címet szántuk neki, de így, hogy megkaptuk a jászberényi víztornyot kifestés céljából, így kicsit módosítanunk kell a témán.
A víztorony a város közepén, egy kis mesterséges szigeten, a jászberényi Margit-szigeten helyezkedik el. A sziget zöldövezet. Sok fa, fű, ezen kívül víz található itt. Víz a városi vízgazdálkodás miatt is, meg a sziget mivoltja miatt is van.
Összességében felfogható egyfajta kertként, amelynek egy bejárata van. Sokat gondolkodtunk, filozofálgattunk, hogyan kellene a SPIRITuszt átformálni a konkrét helyszínre és abban egyeztünk meg a csoporttal (Hamza Studio), hogy ezen kertes vonulatban fogunk tovább gondolkodni. A kerthez megannyi képzettársítás kapcsolódhat. A legfontosabb nekem az Éden kert. Egy tökéletes hely, ahol az ember paradicsomi állapotban élt együtt a természettel, védve a külvilágtól. Számomra meghatározó még a Black-Out azonos című dala, amit nagyon szeretek. Természetesen az eddigi tapasztalataimat is összesezdve gyúrtam össze a képem:
A festmény két részre oszlik. A felső hideg, szúrós, kellemetlen hely. Kevés szín jellemzi és az itt található formák is fenyegetők, erőszakosak. Főleg háromszögekből állnak. Ez a kertemen kívüli terület, azaz a számomra fenyegető világ, ahol semmi jóra nem számíthatok. Csak a sivárság és értéktelenség jellemzi.
A stilizált fa egyfajta átmenet. EGy része szintén illeszthető a fenti világba, a gyökere viszont a kertemben van - úgy is lehetne fogalmazni, hogy eredendően nem vagyok én rossz ember, csak a körülmények hatására kénytelen az ember felvenni bizonyos negatív tulajdonságokat is, hogy ne "lógjon ki a sorból", hogy kicsit átlagember is lehessek.
A kép alsó része a Paradicsom. Itt érzem magam jól - a gyökereknél. A gyökér egy szemből ered, ami az egyiptomi (vagy szabadkőműves?) mindent látó szemekhez hasonlatos. Azt jelenti, hogy képes vagyok a felszín alatt meglátni a valót. Azaz vagyok olyan nagyképű, hogy ezt hiszem magamról.
A "Paradicsom" több részből áll. Van egy belső, intim zóna - ez melegebb színekkel van festve és van egy klasszikus kertes- zöld - rész, ami inkább a nyugalmat, háborítatlan természetet (természetességet) szimbolizálja. Ezeknek megannyi metszete, találkozási pontja is ismeretes- látható. Ezek formája - ellentétben a "kinti" világgal - lekerekített, kör formák, ami lágyságot, nyugalmat, harmóniát szimbolizálja.
A kert(em) védőfallal van körülvéve. Ezek a hideg háromszögek hivatottak megvédeni engem a külső sivárságtól (ha úgy tetszik: Mónika Show és társaitól).
Színtanilag a klasszikus, jól bevált "sablonnal" dolgoztam: A sötét-világos kontrasztot alkalmatam a maga szimbolikus értelemzésével.

Cím: Kert
Technika: akril, vászon
Méret: 100×70
Készült: 2010. február

Ahogy azt tegnap(előtt) is írtam, van még a tarsolyban népművészeti ihletésű kép. Nem tudom, miért, de amibe egyszer beásom magam, abból nehezen tudok kikecmeregni. Elég lett volna tavaly festeni két képet arra a kiállításra és kész. A témát nem sikerült lezárni. Valamiért mindig folytatni kell...

A ma bemutatott képet azt hiszem egy vagy két hete fejeztem be. Volt vagy három neki ülés, mire elkészült. Nem nagy kép; olyan 30-40 centis, de megkínlódtam vele a látszat ellenére. Pedig már az elején szilárd elképzelésem volt a befejezésről.

Aztán menet közben változtak a dolgok...:) Fix volt, hogy két nagyobb formát akarok zembe állítani egymással úgy, hogy a kontraszt nagy legyen közöttük. Ami változott, hogy a jobb oldali víztornyot egy kicsit rokonítottam a bal oldali stilizált növénnyel. Menet közben tetszett meg a középső világos csík is, amit benne hagytam a képben, egy új síkot teremtve ezzel.

A kép alján és tetején végigfutó pirosas-rózsaszínes csík is csak a befejezés előtt nem sokkal vált hasonlóvá.

Az utolsó pillanatban mozdítottam kia teljes szimmetriából a növényt is, a felső "karjának" elmozdításával, így nem lett az a statikus, unalmas egymás mellett álló formaegyüttes. Legalább is remélem.

Színbeli elképzeléseim nem sokat változtak a két csíkot leszámítva. Egy halvány, fehérrel erősen tört háttér előtt látható a fő formák sziluettje.

Cím: Víztorony
Technika: akril, farostlemez
Méret:
Készült: 2010. február

Lehet, hogy már elegetek van a sok népművészetből, az is lehet, hogy nincs, minden esetre van még a tarsolyban népművészeti téma. Tán egy óriás posztba kellett volna besűríteni az összeset.

Az eddig bemutatott két kép ugyanúgy szűcsmintákból átmentett téma, mint a mai. Sőt; ugyan azon lap oldalaiból kölcsönöztem (loptam) mindahányat. Miért? Mert ezt vélem a legautentikusabbnak. Ezt egy olyan asszony gyűjtötte, aki a mai napig is használja ezeket. Egy helyi díszítőhímző kör vezetője, de legalább is nagy öregje.
A múlt században még igazán nagy jelentősége volt a jászoknál a subának. A jászárokszállási szűcsök országosan a legismertebb és legjobb minőségű árut készítették. Úgy tudom, az általam használt elemek is tőlük származnak.
Ezt a képet kétrészletben festettem meg. Lehet, hogy illúzióromboló, de hónapokig állt a kép úgy, hogy a motívumok nélküli háttér árválkodott felragasztva a táblára.
A háttér miértjére nehezen tudok magyarázatot adni. Van rá persze. Az volt az alapkoncepcióm, hogy csak elkezdek egy festői-világos hátteret, és rá mintegy ellensúlyként festek valami kevésbé festői, egyszínű szigorú (ez nálam geometrikus) formát. Ez többszöri átfestés után el is készült, de nem voltam vele megelégedve. Vártam, hogy majd beúszik a nagy ötlet.
A nagy ötlet aztán végül nem tudom, hogy beúszott-e, a lényeg az, hogy készültünk erre a MAGYARázat kiállításra. Már ugyan megfestettem minden képet, amit oda szántam (az előző posztok erről szóltak), de nem hagyott nyugodni a téma. Ott motoszkált a fejemben, ahogy közeledett a kiállítás időpontja. (Mondom: előtte hónapokkal már elkészült a másik két munka.)
Hogy a belső feszültségem kielégítsem, ennek a képnek is "magyar"nak kellett lennie. Nem tudtam elvonatkoztatni más témára. Tehát lehet, hogy ez egy kényszer-kép, de belső kényszer kép, az biztos.
Így nyerte el a harmadik réteggel a végső formáját. Van egy széles ecsetvonásokkal készült világos alap; van egy hasonló ecsetvonásokból álló sötét és formákból álló geometrikus jellegű (ijesztő) réteg és a legfelsőbb réteg egy vékony, áttetsző ornamentika. Már most így jobb azért. Nekem legalább is.
Ugyan a kiállításra nem került ki - anyagi okok miatt. Mert iszonyú drága a keret...

Vicces cím. Akár valami kínai pornófilm címe is lehetne, de nem az. Igazából a tegnapi poszt folytatása ez.
Mint ahogy tegnap már írtam, tavaly augusztusban volt egy kiállításunk MAGYARázat címmel, amire a jászsági népművészet virágmotívumait használtam fel.
Ehhez a képhez is innen szereztem az ihletet:

Az előző képpel ellentétben itt inkább a világos, élettel teli színeket használtam. A zöldes árnyalatok eleve jellemzők rám, ami ezen a képen szintén szerepet kaptak:
Főként hideg színeket használtam, még a háttér sárgáit sem érzem túl melegnek a képen. A fő motívum sötét színeiben is megbújik itt-ott egy-egy pirosas árnyalat, de a cél az volt, hogy ezek épp csak annyi szerepet kapjanak, hogy ne legyen egyhangú a színhang.
A kompozíciót csak úgy, mint a Vesevirág esetében úgy választottam meg, hogy ne a statikus, kiegyensúlyozott hatást kapjam, hanem visszaköszönjön a növényi ornamentika folytonos váltakozása, dinamikája, ha úgy tetszik, növekedése. Ezért választottam az átlós kompozíciót.
Mindezek erősítése végett az ecsetmozgás is sokszor kiszámíthatatlan, lendületes minőségre alakítottam.
A mozgás képzetét az is segíti, hogy a fő motívum alatt visszaköszön a "vezérfonál" világos kék árnyalatban.

Cím: Keleti makkvirág
Technika: akril, vászon
Méret:
Dátum: 2009. április

Volt egy nyári kiállításunk - MAGYARázat címmel. A központi témánk a névből adódóan a magyarság volt. Erre a kiállításra én a népművészetet hívtam segítségül. Több képet is festettem erre az alkalomra, ebből mutatom most be a Vesevirág címűt.

Sokat gondolkodtam, mitől magyar a magyar, mitől vagyunk miazok, akik. Sőt, tovább mennék: mitől vagyunk mi jászok magyarok? Mi határozhatja meg a jász identitásunkat a magyarságon belül. EGyáltalán a jászok magyarok-e és ha azok, akkor miért és mióta. Először is elgondolkodtam ezekről az alap kérdésekről. Olyan kérdések ezek, amelyek tán meg sem fogalmazódnak bennünk a mindennapi lót-futiban, de így, egy adott téma kapcsán felszínre kerülnek.

Én a népművészetben kerestem a választ. Ez tán a leg egyértelműbb "helyszín", ahol el lehet kezdeni a kutatást:
A könyv úgy tudom, tavaly jelent meg, de ezek a lapok már évekkel korábban hozzáférhetők voltak számomra.
Az itt látott minták felhasználásával indultam neki a kép elkészítésének. Célom az volt, hogy a modern festészet találkozhasson a népművészettel. Utólag olvastam, hogy ennek már neve is van (bár ezt magamtól is kikövetkeztethettem volna): Neofolklorizmus.

A kompozícióm úgy alkottam meg, hogy az a bizonytalanság, ne adj' Isten az esetlegesség képzetét keltse. Emiatt nem pont középre helyeztem, és emiatt nem szimmetrikus a kompozícióm.
A színválasztást tulajdonképpen nem indokolta semmi, egy nem túl harsány, visszafogott színharmóniát képzeltem el hozzá.
A méret az, ami miatt tiszteletet parancsol a motívum. Talán e miatt lehet az a képzetünk, hogy a népművészet egy fölöttünk álló, meghatározó elem az életünkben még akkor is, ha nap mint nap nem foglalkozunk a kérdéssel.

Az apropóját, hogy pont ma választottam témának ezt a képet az adja, hogy ma jártam a Hamza Múzeumban. Ott pedig megláttam az egy hónappal ezelőtti Szolnok Megyei Néplap Jászsági Civil Kurázsi című mellékletét. Ennek címlapján fedeztem fel ezen festményemet... kissé meglepett, de örülök neki.

Cím: Vesevirág
Technika: akril, vászon
Méret:
Készült: 2009. március

Tényleg csak azért, hogy megmutassam, milyen az, amikor elvont a kép, a mai alkalommal a "Csápok" című kompozíciómat mutatom be. Szabadkozással kell kezdenem; igazából ez nem az én képem. Azaz mégis. Mindjárt megmagyarázom:
Mikor a Hamza Múzeumban dolgoztam, egy nagy leltározásnál kezünk ügyébe akadt egy tenyérnyi kis firkálmány. Hamza D. Ákos festőművész-filmrendező kis tollvázlata volt. Talán, ha tovább él, ebből a kis firkából is egyszer egy nagyméretű olaj-vászon kép kerekedett volna ki. Szegény ezt már nem érhette meg.
Úgy gondoltam, hogy nem sértek kegyeleti jogokat, ha befejezem azt, amit ő el(sem)kezdett. Festek egy képet a vázlata alapján. Kicsit megismerve az ő személyiségét, végignézve az interjúit az a benyomásom volt, hogy most így a síron túlról örülne, ha lenne befolyása a mára és ezt általam elérheti. Bízom benne, hogy nem forgolódik a sírjában ezek után sem.

Lássuk, miről is szólhat a kép?! Nagyon nehéz megmondani. Én ugyan a "Csápok" fantázia nevet adtam a "közös gyermeknek", de magamat ismerve ez még simán változhat, ha jobban megismerem majd a képet.

Először is a vázlatból azt szűrtem le, hogy ő is sötét-világos kontrasztot használt volna. Abból gondolom, hogy a vékony fekete (vagy inkább kékes) vonalak nem érvényesülhettek volna máskülönben.

Kompozíciója szimmetrikus. Ebből arra következtettem, hogy mindenképpen inkább pozitív, statikus élményről lehet szó, mint valamilyen komor témáról. Az egész kép szerkezete laza, könnyed, lebegő.

Színeimet teljes mértékben én választottam - figyelembe véve Hamza iránymutatását a sötét-világos kontraszttal. Egy fehérrel erősen tört sárgás-pirosas (tehát meleg) hátteret választottam, lehetőleg festői hatáskeltésre törekedve; ne legyen túl homogén. A kép alsó részeibe kevertem egy kicsit a fő forma kékes színeiből, így talán érzékeltettem egy kicsit a mozgás élményét is. (Azaz a lebegés élményét, nem valami gyorsan suhanó dologról lehet szó.)

A "főszereplő" a feketés sötét kék és a helyenként a majdnem fehér világos kék színek közt ingadozik. Alapjában a világos háttér előtt egy sötét foltként jelenik meg a két négyzetet (keretet) keresztező, semmibe vevő egymásra merőleges kissé girbe-gurba vonalak. Olyanok, mintha egy felsőbb inteligencia akaratát kényszerítené az alatta lévő keretekre. Lekorlátozza, lefedi, már-már uralja őket. A kép mondanivalója szerintem pont ez. Az inteligencia uralma az anyag felett.

Cím: Csápok
Technika: akril, vászon
Méret:
Készült: 2009. november