Kép-let(t)

Képek és magyarázatok...

Naptár

május 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

MiniMax

2011.07.19. 09:24 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Ez lesz a címe a Hamza Studio legújabb kiállításának, amit július 29-én rendezünk itt Jászberényben a J Galériában.

Miért pont MiniMax? Gondolom először mindenkinek a mesecsatorna jut eszébe. Van közös szál, de nem az említett csatorna támogató pénzes zsákjai miatt választottuk ezt a címet.

A közös szál a "gyerek". A csapat feltűnően belekezdett a szaporodásba; már majd' minden tagunk anyuka vagy apuka. Aki meg nem, az is volt gyerek. :)

Volt már egy tervünk hat évvel ezelőtt, hogy rendezünk egy "Nem akarok felnőni" című kiállítást, ami végül kudarcba fulladt. Ugyan készültek munkák, de nem állt össze a koncepció. Később el is vetettük ezt a kiállítást.

A MiniMax mondanivalója első sorban a saját gyermeki énünk szorító béklyóinak levetkőzése. Azaz, ha nem is akarunk felnőni, ez az állapot akaratlanul is bekövetkezik/bekövetkezett. Már-már szorító és fullasztó az a közeg, amiben élünk. Ez átvitt értelemben is igaz lehet. Ki akarjuk nőni a testünk adta korlátokat. Szárnyalni akarunk! Ebben a szárnyalásban segít a megmaradt gyermeklétünk, a képzeletünk. Ebben segít a MiniMax.

Másrészről pedig a J Galéria mini termeire is vonatkoztathatjuk a cím első felét, az általunk nyújtott minőségre reményeink szerint a maximális jelző illik. Így több dimenzióban is értelmezhető a cím.

Az én MiniMaxom egy révült, ájult állapotról szól.
Egy fekvő alak, nyugalmi pozícióban, meditatív állapotban lebeg. Meditációját három részre osztottam (Agykontroll; háromról egyre módszer), aminek a három alap formát feleltettem meg.

Háromszög: Kifejező színe a sárga. Jelentése: A szellem világa, az ész és tudás hatalma. A keresztény ikonográfiában az isteni fény jelképe. Isten feje fölött a glória is sárga háromszög. A szabadkőművesség által is használt szimbólum a lebegő sárga piramis (háromszög) és az azon lévő szem.
Én is a belső látás és tudással azonosítottam ezt a formát.

Kör: Kifejező színe a kék. Jelentése: A végtelenség, az utazás, nyugalom megtestesítője. A test középső - hasi részét ábrázoltam körrel. A belső nyugalom elérést hivatott szimbolizálni. A keleti filozófiákban a has a lélek lakása. (Gondoljunk Buddha hatalmas hasára.)

Négyzet: Kifejező színe a piros. Jelentése: Stabilitás, mozdulatlanság. A láb, a testünk tartó oszlopa. Úgy gondolom, hogy ez a szín és forma illett leginkább ehhez a testrészhez.

Az agykontroll azt tanítja, hogy a testünk ellazítását a lábtól kell kezdeni. Ezért ez az egyes kép. A második a has és harmadik a fej.
Meditációnál az egyes szám jelenti a test ellazulását, a kettes a lélek ellazulását és a hármas a kettőt együtt.

 

Címkék: kiállítás képzőművészet festészet agykontroll jászberény hamza studio

Színpad háttér

2011.06.13. 18:07 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Még februárban kért fel az Önkormányzat arra, hogy a diákjaimmal készítsük el a főtéren felállított mobil színpad hátterét. Azaz még tavaly márciusban felkértek, de akkor az idő rövidsége miatt nem vállalhattuk. Áprilisra kellett elkészülnünk vele, mert akkor van az év első szabadtéri rendezvénye Jászberényben, a Város Napja.

Örültünk a felkérésnek. Annyi tehetséges diák jár hozzám, akiknek megnyilatkozási lehetősége alig akad. Olyan, hogy a munkájukat tömegével láthatnák, olyan nincs is. Pedig valahol mindenki ezért csinálja... Ha bevalljuk, ha nem.

A tervek gyorsan összeálltak. Egy hét gondolkodási időt adtam a projektben résztvevő diákoknak. Tervet ugyan egyikőjük sem készített, de a következő heti szakkörön az elmondásaik alapján bennem is összeállt egy kép a készülő munkáról.
Szóbeli egyeztetés után én készítettem el a tervet és mutattam be az Önkormányzatnak. Mivel tetszett nekik, megkaptuk a munka kezdéséhez elengedhetetlen pénzösszeget.
Abban állapodtunk meg, hogy a költségeket teljes egészében állja a város.
Ez persze csak részben lett igaz. A festékek/ecsetek és vászon nem a teljes költséget jelentették. Szerencsére az előállítás másik felének megteremtését a Liska József Erősáramú SZ.K.I. (ahol dolgozom) állta. Így tudott elkészülni a mű.

A tervek elfogadásának másnapján már munkába is álltunk. Négy, egyenként 3 méter magas és másfél méter széles vásznat feszítettek fel az iskola dolgozói.
Erre rajzoltuk fel először Jászberény fontosabb épületeinek sziluettjeit (a teljesség igénye nélkül).
Ezek sorrendben:
- Víztorony
- Polgármesteri hivatal
- Városháza
- Rozália kápolna (Promenád)
- Nagytemplom

A sziluetteket aztán jászsági szűcsmintákkal töltöttük ki. Teljesen autentikusan, Misi Éva néni könyvéből véve az arche típusokat.

Persze van eltérés. Formában is biztosan, de a szakavatott szem számára a színek tűnhetnek "idegennek".
Az autentikus jász hímzés zöld. A szűcshímzések közt van piros is, zöld is, de alapvetően kevés színnel dolgozik. Azok is inkább fő színek.
Mi a munkánk során ezt nem tartottuk be - szándékosan. Szerettünk volna valami figyelemfelkeltőt, "ütőset" készíteni.
Mivel a munkában részt vevők 16 és 19 év közti fiatalok voltak, azt hiszem természetes a igény a fiatalos megjelenésre is.
A színek választását már rájuk bíztam. Mivel csak piros-sárga-kék és fehér színeket vettem a munkához, minden más színt és árnyalatot ezekből kevertünk ki. Emiatt a munkának esélye sem volt arra, hogy színtanilag disszonáns legyen. Harmóniát teremtettünk.

A színek közti kapcsolatot a fekete "szín" adta; ez fogja össze a formákat. Az elképzelésem az volt, hogy a formák sötétje és a háttér világosa közti kontrasztot vesszük majd alapul. Így önálló műalkotásként is megállja a helyét a mű, nem csupán egy "színpadháttér" készül el. Bízom benne, hogy a mindenkori városvezetés is meglátja ebben a potenciált és egyéb célokra is felhasználja majd.

A "Jászberény" felirat betűtípusának egy kézíráshoz hasonló betűtípust választottam, ami olyan emberi, szeretni való, mindenki magáénak érezheti. (Black-Adder type)
Színét pedig az alatta lévő formák színeiből merítettem, hogy kapcsolatot teremtsek a két képelem között.

A betűről lógó kürt azt gondolom kötelező eleme minden jász dizájnnak. :) Olyan elvárható elem. Nehéz egy ilyet úgy belekomponálni egy műbe, hogy ne legyen "izzadságszagú", de még is hangsúlyos szerepet kapjon. Ezt a hangsúlyt megint csak a színnel értük el. A sárgás-narancsos árnyalat sehol nem tűnik fel máshol a képen. Elhelyezkedése kapocs a betűk és a képek között.

Az elkészült munka helyszínre szállítása sem volt egyszerű feladat. Szerencsére az iskola diákjai és tanárai segítettek ebben és kézben, gyalogosan szállították el az iskolától a főtéren álló Déryné Művelődési Központba.
(Az ott fogadó értetlenséget most nem ecsetném. Jellemzi a kommunikációt...)

A Város Napja ünnepségen debütált háttér megítélése kettős.
Egyrészt az ellenzők főként a színeket "ostorozzák", hiszen megjelenésében nem annyira jász, inkább a matyóra emlékeztet. Ahogy azt már említettem, nem egy múzeumi tárgyat, hanem egy hátteret alkottunk, ami egy "átlag", fiatal (!) városlakó igényeit igyekezett figyelembe venni. Természetesen volt gondolkodás, hogy ez helyes-e, de véleményem szerint előre- és sosem hátra kell nézni.

A többségnek viszont tetszik. Érdekes, hogy ők is a színeket emelik ki, mint pozitívumot. Vibráló, fiatalos, lendületes és egyben hagyománytisztelő is.

Az azóta eltelt hónapokban többször is megmutatkozott más-más rendezvények háttereként. Hol teljes egészében, hol részleteiben. Azt gondolom, hogy a széles körű felhasználhatósága az egyik záloga a sikerének.

Fontosnak tartom, hogy felsoroljam a munkában részt vevő diákok festőművészek neveit is:

Balázs Tímea
Bathó Bea
Horváth Mátyás
Jámbor Mária
Molnár Eszter
Palásty Anikó
Rajna Gergő
 

Címkék: népművészet színpad rajz képzőművészet diák festészet jászberény jászság neofolklorizmus

Alkotói válság?

2011.05.03. 19:39 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Ez az év nem épp úgy indult, hogy a sok új képtől már ne férnék be a "műterembe"... :)
Ennek sok oka van. Családi okokkal is lehet magyarázni, hiszen mind több és több törődést igényel a család. Ők a legfontosabbak.
A másik ok, az új vállalkozásom. A fotóműterem. Annyi-de annyi időt elvesz, hogy kitölti az életem. Tudom, minden kezdet nehéz... majd ha beáll a dolog, gondolom lesz több időm is festeni. Bár, ha a fizetőképes közönség eláraszt az igényeivel...
Most egy kicsit mindent ennek rendeltem alá. Még a festészetet is, hiszen kénytelen voltam olyan képek festését is elvállalni, amelyeket egyébként nem. De ha fizetnek érte... kell a stúdióba a pénz, nincs mit szégyellnem azt hiszem.
A sokadik ok pedig a polgármesteri felkérés volt. A suliban a tanítványokkal készítettük el a város színpadának hátterét, ami egy 24 négyzetméter alapterületű vásznat jelentett. Egy hónapos munka volt... oda kellett a kreativitás. :)

Ígérem, hogy hamarosan bemutatom ez utóbbi művet is.
 

Gyermekrajzok

2011.03.24. 15:54 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Amióta Evelin leányom ceruzát/tollat/ecsetet tud fogni a kezében, azóta rajzol és rendszeresen teszem el a munkáit. Vannak köztük kész műalkotások és vannak köztük "félkész" munkák is. Nagyon szeretem őket. Van bennük őserő. A színek persze olyanok, amilyennek sikerülnek, de a formák nagyon egyedik.

Ezeket a formákat használom fel újra. Evelin képeit rendszeresen átfestem, így közös munkák keletkeznek. Apja és lánya közös alkotása. Már olyan húsz körül vannak az elkészült művek száma. Azt hiszem, egyszer kiállításra is kerülhetnének. A legnagyobb bökkenő természetesen a keretezés. Nem igazán szabvány méretűk a képek és így nem tudok rá olcsó keretet venni.

Adott egy véletlennek tűnő, ám valójában nagyon tudatos forma. Ezt készíti a lányom. Ezek kezdetben még semmire sem emlékezettek, talán az elmúlt hetekben váltak a rajzai felismerhetőkké. Ezeket az absztrakt jeleket értelmezem én át. Igyekszem őket rendszerbe foglalni, színüket modellálom, de a színezetüket meghagyom.
Festettem már magamtól is absztrakt képeket, de most úgy érzem, hogy ezek az alkotások sokkal őszintébbek, sokkal összeszedettebbek és nem utolsó sorban sokkal nagyobb kihívások elé állítanak engem is, mint festőt, mint apát. Úgy érzem, van felelősségem abban, hogy mi születik meg végül. Nem ronthatom el a lányom festményeit! Oda kell figyelnem!

A képek közös jellemzője az absztrakt formanyelv. Nem is törekszem arra, hogy konkrét, valósághű formákká alakítsam a gondolatait.
Méretileg is egységes; inkább kisebb képek vannak túlsúlyban. Kb. A/4-es méretű a legtöbb, de a legnagyobb az 30×40-es méretű.

Az itt bemutatott kép szimmetrikus kompozíciójú. Nyugodt és kiegyensúlyozott. A szürkés-kékes-zöldes alaphangot középen egy erőteljes vörös folt osztja ketté. Erős kontraszthatás tapasztalható. Nekem olyan benyomással bír, mint aki határozott, kiegyensúlyozott, aki tudja, hogy mit akar és ki ő valójában. Természetesen mindezen jelzőket nem lehet egyértelműen a "lányom nyakába varrni" - már csak azért sem, mert a munka közös volt. Inkább úgy mondanám, hogy ez egy pillanat lenyomata a mi kis életünkből. Jól érezzük magunkat együtt.
 

Címkék: képzőművészet festészet gyermekrajz

Lovas

2011.02.19. 20:51 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Hát, a festők élete nem csak játék és mese....
Hallottál már a megrendelőkről?

Nos, én igen! Nem gyakori ugyan, de az elmúlt héten végre megrendelésre dolgozhattam. "Végre". Fura ezt így leírnom, mert gondolom minden festőnek a rémálma egy akkurátus megrendelő, aki előírja, mit és hogy kell megfestenie... Alapvetően ez így is van, én is jobban szeretem, ha valaki csak "szimplán" választ egyet, mert tetszik neki.

Ilyenre is volt precedens nemrég... Persze nem pénzes ügyben, "csak" egy könyv borítóján szeretné látni a szerkesztő az egyik festményemet. Azt gondolom, hogy ez már önmagában is sokat jelent.

De most beszéljünk a megrendelésről.
Születésnapi ajándéknak szánta több család egy lóbarátnak. (Jóbarátnak.)
Kaptam fényképeket, amelyekből választhattam. Szerintem egy jó képet sikerült választanom. Ez örök probléma. Kapok egy fényképet, amin semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Homályos, fénytelen, agyonretusált, grimaszolós, stb... tehát olyan, amit használni sem lehet. Végre ez nem olyan volt.

Először még nem tudtam árat, úgyhogy szinte azonnal festettem egy kisméretű vásznat.Olyan 30×40-eset. Miért? Mert manapság 20ezernél senki sem költ többet festményre. Azt gondoltam, ez most sem lesz másképp. Szerencsére tévedtem.

A kis képen közelre hoztam az alakot. Úgy voltam vele, hogy ha az egész ló szerepel a képen, akkor az emberből nem marad semmi, nem hogy felismerhető nem lesz, hanem csak egy gombostű fej lesz az egészből. Meg ezáltal sokkal bensőségesebb is szerintem.

Másnap neki álltam az új, 50×70-es képnek.
Kicsit tágabb kompozíciót választottam az előzőnél, hogy a teljes ló rákerülhessen a képre. Színben nem sokat változtattam az eredeti képhez képest. Talán kicsit dúsabbá tettem a környezetet és kevéssé égettem ki a füvet.
Gondoltam még hozzá plusz kerítéssort, hogy tagoljam a teret. A színnel próbáltam még a teret érvényesíteni. Törtem a színeket a háttérben és erősítettem az előtérben, ahogy azt kell. :)
 

Címkék: lovas képzőművészet megrendelés festészet

A gitáros

2011.01.20. 20:46 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Ma fejeztem be a kép festését, így elég aktuálisnak mondható

December közepe óta ez az első festményem. Azt hiszem lehet mondani, hogy gyorsan haladtam vele; a múlt héten két ülésre (két nap alatt) elkészült ez az egyébként nem olyan kis kép (100×70-es).
Ennek az lehet az oka, hogy már tényleg nagyon szerettem volna festeni, ki voltam éhezve rá, de mostanában annyi a teendő, hogy csak ritkán jutok ki a hátsó szobámba. Ott vár a nyugalom és a sok-sok gondolat... :)

Teljesen egyértelmű, hogy megvannak a zenei témájú képeimnek a súlypontjai. A téma szinte mindig egy koncert; a kiválasztott fotók, amelyekről készülnek is elég szűk körből kerülnek ki. Az ízlés nagy úr mind zenében, mint vizuálisan. :)

Csányi Szabi főszereplésével még nem készült kép; azaz készült, de azon inkább amolyan másodhegedűs szerepet töltött be (Fekete-Kék című). Hát ezt nem hagyhattam annyiban; éreztem, hogy több van ebben a fasziban. Talán őt láttam legtöbbet gitárosként színpadon életemben, megérdemel egy főszerepet.

Egy fekete-fehér képet találtam legmegfelelőbbnek arra, hogy átalakítsam. Az eredeti képen beugrált Kowa is, de őt most jótékonyan elfedtem...
A fekete-fehér azért is jó, mert így kénytelen vagyok magam kitalálni a színeket. Ez egy nagyon kedves feladat számomra. Szerintem tök izgalmas. Így tényleg olyan hangulatú lesz a kép, amilyen a fejemben lévő zene. A háttér egy dinamikus megoldást képvisel; nem pont szemből, hanem srégan halad a színpad. Kis emelvényen a gitáros testvére, Zoli veri a bőröket. Róla már festettem külön is.

A kép függőlegesét adja a gitáros, aki színben is külön áll a kép többi elemétől, ezáltal rá terelődik a figyelem.

A lábánál a gitár vezetéke adja a geometrikus feloldást.

Cím: A gitáros
Technika: Akrilfesték
Hordozó: Karton
Méret: 100×70
Készült: 2011.

Címkék: zene rock képzőművészet metal festészet black out csányi szabolcs

Nirvana sokadszor

2011.01.05. 20:20 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Már írtam pár bejegyzéssel ezelőtt, milyen gazdag jelentéshalmazzal bír számomra Kurt Cobain zenéje. Vagy inkább ő maga. Most, hogy ilyen gyakran szó esik róla, arra jöttem rá, hogy amit képvisel, azt sokkal jobban szeretem magánál a zenénél. Pedig azt is nagyon...

Jól esne ebben a világban Kurt Cobainnek lenni. Mindenki a hírnévért küzd, mindenki pénzért dolgozik. A sok sztárocska meg csak haknizik.

Emlékszem, egyszer egy régi TV showba hívták meg őket, hogy eljátszák a "nagy slágerüket", a Smells like teen spiritet: Aztán az lett belőle, hogy a megbeszélttől eltérően nyomtak egy nagy zúzást. :) Az egyébként laza műsorvezető egy jópofa poénnal oldotta a döbbenetet... Ez nagy hatással volt rám!

A Nirvana a színpadon maga volt a kiszámíthatatlanság. Azaz mindig számítani lehetett valami kiszámíthatatlanra. Nem lehetett tudni, Kurt milyen formában lesz. Állandó feszültség lengte körül a szinpadot.

Az én nirvanás képeim is erről a folytott vagy épp kiadott dühről és feszültségről szólnak.
A dinamikát itt elsősorban a függőlegesek adják. Ez ad ritmust is a képnek.
Az alapvetően sötét tónusú képből főként csak a kardigános énekes alakja világlik ki, ezzel emelve ki őt a háttérből.
A kép színhasználata is elég visszafogott. Kékek és narancsok kapnak főszerepet, de nem mondanám, hogy nagyon harsogna, recsegne-ropogna a komplementertől a kép. Talán a főalak körül kicsit csikorog. :)
Alkalmaztam az aranymetszés szabályát is, hogy a kép harmonikus legyen. Ezzel persze ellentmondtam annak, ami maga a Nirvana. Talán lehet úgy is mondani, hogy emiatt a "húzás" miatt lett elviselhető a kép, emiatt férhet el akár egy falon is. Már aki veszi a bátorságot, hogy ilyen képet tesz ki otthon a családi fészkébe. :)

Kép címe: Koncerten
Technika: Akrilfesték
Hordozó: Karton
Mérete: 50×70
Készült: 2010.

 


 

Címkék: zene rock koncert nirvana kurt cobain képzőművészet festészet grunge

Kellemes Ünnepeket!

2010.12.23. 15:58 | nagytomsky | Szólj hozzá!

"Kellemes Ünnepeket!" - szoktuk mondani szeretteinknek és fűnek-fának ilyenkor szent karácsony közeledtével. Kedves szokás...

Tavaly ennek hatására készítettem egy "kedves" kis üdvözlő lapot (ami nem is olyan kicsi: 50×70-es), ami az ünnepeinkről szól és persze arról, ami mögötte van.

Sosem volt aktuálisabb rám nézve ez a kis kollázs, mint idén. Sajnos.

Számtalan helyen elhangzik, hogy a karácsony nem arról kell(ene), hogy szóljon, hogy ki tud nagyobb ajándékot venni a másiknak. Ezzel mélységesen egyet értek. Az emberek a pénztárcájukat nem kímélve, gyakran azon túlmutatva igyekeznek túlköltekezni a másikat. Mintha ezzel tudnák leginkább kifejezni szeretetüket. Valóban csak így lehet? A XXI. század betegsége ez. (?)

Eddig minden éveben szépen ki tudtam spórolni mindenkinek egy tisztességes karácsonyi ajándékot. Így vagy úgy, de minden a terveknek megfelelően alakult. Idén azonban olyan szintre kúsztak fel a csekkek, amelyből már képtelenség volt spórolni. Idén sajnos mindenkiek kevesebb jut... Ettől persze még inkább kénytelen leszek bizonygatni, hogy a karácsonynak nem a bevásárlásról kell szólnia... Szánalmas...

A kép alapját a tavaly év végén összegyűjtött számtalan blokk adja. Ezeket minden boltban "adják", bár az emberek 99%-ának haszontalan szemét. Ezeket ragasztottam fel egy kartonra és rajzoltam fel rá egy sablont (!). Nem véletlen.
Sablonosak vagyunk; mindannyian ugyan azt mondjuk ilyenkor, mindannyian sablonos köszöntőket harsogunk, sablonos sms-eket küldünk (tovább) és sablonos képeslapokkal bombázzuk ismerőseinket. Emiatt választottam ezt a dekorációs sablont én is az angyalkámnak. Ezen kívül sablon dekordobozokat is tettem alá... biztos, ami biztos. Mindenkinek értenie kell a karácsony üzenetét...

Valahol olyan, mintha már az angyalkákat, a vallást magát is megvehetnénk, ha van elég pénzünk. Meg is vesszük. Hány és hány angyalka lebeg "díszként" felakasztva ide-oda a lakásban?! Még nálunk is van belőle egy pár. (Bár én nem tartom túl etikusnak "felakasztani egy angyalkát"...)

Egyszerű fekete tussal rajzoltam. Így rivalizál a kiüresedett forma a fekete számokkal, betűkkel, amelyek a háttérben adják meg a kép folthatását. Néha belezavarodik a szem az itt-ott feltűnő fekete vonalakba. Mi a fő téma akkor?
Ettől függetlenül tervezem, hogy talán majd később készítek egy hasonló képet színessel is. A mai kor embere már ehhez szokott. Szeretném megmutatni, mennyire giccsesek is vagyunk. Hátha úgy érthetőbb lesz!

Címkék: karácsony képzőművészet giccs angyal blokk boldog karácsonyt kellemes ünnepeket

Mélység

2010.12.14. 18:17 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Régebben nagyon sok "mély" zenét hallgattam. Azaz most is csak olyat hallgatok, de alapvető hatással voltak rám a '90-es évek doom, gothic zenéi. Ezek a zenekarok mára már (többnyire) gyökeresen megváltoztak (illetve felbomlottak)...

Előbbi kategóriába esik a angol Anathema zenekar is. Ők a hörgős metálból jöttek és már-már a populáris alternatív, világzenei elemeknél tartanak.
Hát a hörgés sosem jött be igazán, a populáris zenék legalább annyira nem, de mondjuk ők sosem lesznek igazán a mainstream részei. Hagy ne magyarázzam... De ezért jók!

Az Anathema meditatív zene.
Nemrég voltak megint Magyarországon. Idén nem jutottam el, de előtte kétszer már láttam őket. Egyszer volt szerencsém a színpadról is nézni a produkciót. Nagy élmény volt, elhihetitek!
A mostani koncert kritikáját is elolvasgattam és megnéztem az ide tartozó képeket is.
Nem mondom... jó lett volna, ha ismét találkozunk, de "más irányú kötelezettségeim miatt" nem valósulhatott meg.
...és amilyen képet találtam fenn... nagyon jókat! Köszönet a fotósnak! :)
Gyorsan el is mentettem és már csak napok kérdése volt, hogy elkezdjem "megvalósítani".

Ami első körben megtetszett benne, az a sok-sok kék és a bele ékelődő kis piros folt úgy szívtájon. Konkrétan emiatt készült el a kép. Na meg amiatt, hogy a sok durvulás után legyen egy kis béke szigete is ebben a rock-sorozatban. :) Kellett kontrasztnak.

A kép sugároz egyfajta monumentalitást. (Köszönhetően a békaperspektívának.) Sugalmazza a zene fennségét, erejét, hatalmasságát. Hogy képesek vagyunk a zene hatására kikapcsolni és felülemelkedni a hétköznapjaink bárgyúságán.

Technikailag nekem a legnagyobb kihívást a sötétből kiemelkedő fény megjelenítése okozott. Legalább háromszor nekiugrottam, mire sikerült. Elsőzör kicsit nedvesebb, végül teljesen száraz ecsettel, ami csak karcolgatta az alatta lévő színeket.

Cím: Mélység
Technika: akril, karton
Méret: 50×70
Készült: 2010. november

Címkék: rock koncert képzőművészet metal festészet anathema cavanagh

Kurt

2010.12.10. 20:28 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Azon gondolkodtam, hogy van-e értelme a "koncertes képeket" külön-külön elemezgetni. Vagy úgy is összetartozik az egész és csak szimplán beszéljek egyben a "koncertes képekről", ne külön-külön.

Nem tudom a fenn vázolt dilemmám megoldását...

Ez a képem a "nihilizmus prófétáját" ábrázolja, amint éppen transzban nyüstöli a gitárját. Hogy a transz minek köszönhető, azt nem tudom, de sejtésem van róla.
Kurt nem az a fajta ember volt, aki önmegtartóztatásban élte le az életét. Azt mondta, hogy azért volt szüksége a tudatmódosító szerekre, hogy létezni tudjon ebben a "sztároknak járó életben".
Szerencsére sosem voltam hasonló cipőben, nem tudhatom, mennyire igazak vagy épp hamisak az efféle megállapításai, ám azt nem nehéz megállapítania egy kívül állónak sem, hogy gyenge volt. Egyedül képtelen volt megbirkózni a vállát nyomó terhekkel. Segítségre szorult.

A kép épp egy segítségre szoruló, dühös, embert ábrázol. Az összeomlás szélén áll, de ebből ő mit sem érzékel, hiszen arcát eltakarja a düh (és a haj).
Ennek az eszméletvesztéses állapotnak és belső dühének energiáit szerettem volna megmutatni.

Mint minden kép első fázisa esetében, itt sem az volt az első, hogy ecsetet fogtam a kezembe. Az első az anyaggyűjtés.

A Nirvana nekem mindig is a szabadságot, az energiát és a fiatalos lázadást, nihilizmust jeképezte. Ez nagyon szimpatikus volt számomra 14 évesen. Most is az... talán amiatt, hogy azokat az emlékeket ébreszti fel bennem, amik akkoriban történtek velem, mikor még megtehettem, hogy nihilistaként élhettem, valódi gondok nélkül. (Na jó, a suli azért meg tudta keseríteni az életemet...)

Az anyaggyűjtést is ennek megfelelően végeztem. Olyan képet kerestem (az interneten), ami a Nirvana ezez nihilista oldalát mutatja be.

Miután leültem az üres (lealapozott) karton elé, nagy foltokban felvázoltam a témát, majd lépésről-lépésre bontottam ki azt. Eközben persze folyamatosan javítottam a vázlat folyamán rossz helyre került foltokat.

A művelet utolsó fázisában kerültek a képre azok a beazonosíthatatlan pöttyök és foltok, amik a gitáros előtt hevertek. Ad a képnek egy titokzatosságot. Kontrasztban áll a realista megformálással, így a nézőben is ott marad a kétely, hogy mit is lát pontosan. Teret enged a képzelgésnek és "bele láthat", találgathat a képen.

Főként a sötét és világos színek kontrasztját használtam, valamint a meleg színek dominálnak. A kisebb-nagyobb színes foltok vetélkednek a kép előterében látható nagy szürke (árnyék)folttal.

Cím: Kurt
Technika: akril, karton
Méret: 100×70
Készült: 2010. november
 

Címkék: nirvana kurt cobain festmény art képzőművészet festészet

Guns

2010.12.01. 21:05 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Nagy a lendület. A múltkori kiállításom megerősített abban a hitben, hogy jó az irány. Bejön az embereknek a "más tipusú" zene ábrázolása.
Pedig, ahogy írtam egy-két poszttal korábban, kicsit féltem a fogadtatástól, hiszen azért mégis csak egy kisvárosban élünk... (Nem mintha ez érdekelne, vagy mozgatna.)

Lehet ide-vagy oda beszélni, azért mégis csak érdekel az emberek véleménye és mivel megerősítést kaptam, folytattam a munkát ebben a felfogásban.

Az első dolgom az volt, hogy keressek az interneten olyan koncert-képeket, amelyek megmozgatják a fantáziám. Érdekesek, talán klisések is, a lényeg, hogy benne legyen az az életérzés, amit én rock&rollnak hívok. Az a kicsit belesz*rok, kicsit odavágok, odaszólok, de főként szabadon azt csinálok, amit akarok.
Vannak erre speciálisan kihegyezett bandák...

A Guns N' Roses egy tipikusan ilyen zenekar. Legalább is 1991-ig biztosan ilyen volt. Külön rámentem a témára, direkt őket kerestem. A "közhiedelemmel" ellentétben nagyon is nehéz jó képeket találni ebben a témában. Valaki sosem "úgy áll", ahogy kellene. Emiatt több ilyen képet is kerestem, hogy "összemontírozzam" a figurákat. (Egyébként is gyakran csinálok ilyet.)
A másik fontos szempont a szín. Van, hogy szimplán a szín indítja be a fantáziám, és döntök ez- vagy az mellett. Most, hogy leírtam ezt a mondatot, egyre inkább nyilvánvalóvá válik számomra, hogy EZ a legfontosabb egy választásnál. A színben már benne van az erő, a dinamika, vagy épp a lágyság és a könnyedség... témától függően. Ennél a képnél is a narancsos színek kontrasztja tetszett a sötét, kékes-lilás (hideg) színekkel.
A hozzánk közelebb eső figurákat melegebb színekkel, a háttérben álló gitárost a sötétbe szinte beleolvasztva, pici fehér hozzáadásával kékes-lilás színnel festettem meg. Neki főként kompozíciós szerepe van. meg egyébként is szeretem a sok alakos kompozíciókat, ha a koncert hangulatát akarom ábrázolni.

És, hogy mennyire hiteles ez a kép tőlem? Élőben, együtt sosem láttam Axl-t és Slash-t a színpadon. Külön-külön már igen. Slash-t '95-ben, Axl-t 2006-ban. Mindkét "találkozás" nagyon meghatározó. 13 éves korom óta rendszeresen hallgatom a Guns-t. Nekem is rengeteg plakátom, képem volt róluk, amelyeket főként a próbatermünkben tudtam kirakni. Na persze Slashről is és Axlről is volt kinn poszterem, legalább 10 éven keresztül. Ennyi jár Nekik... :)

Cím: Szóló
Technika: akril
Méret: 82×60 (kb)
Készült: 2010. november
 

Címkék: koncert képzőművészet festészet guns n roses slash axl

Hangos

2010.11.23. 16:19 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Vasárnap lezajlott szépen-rendben az első önálló kiállításom a J Galériában.

Előző nap (egész)délután felraktuk a képeket, meghatároztuk az árakat és kissé átrendeztük a kis galériát. Előtte lévő napokban szorgalmasan küldözgettük a körleveleket, ragasztottuk a plakátokat (ezek egyike sem élt többet 24 óránál) és osztogattuk a szóróanyagot és a meghívókat.

Vasárnap egy órára mentem az utolsó simításokat elvégezni (a kiállítás kettőkor kezdődött) és találkozni Terenyi Krisztiánnal, aki a zenei megnyitót prezentálta. Ő hozta az erősítőjét, az effekt padját, a laptopját (amin a zenei alapok voltak) és természetesen a gitárját. Kis hangolás, hangerő próba és máris érkeztek a vendégek.

Annyi hibát elkövettem, hogy nem vertem nagydobra, hogy a helyiség igen kicsi, a megnyitó ennek okán szabadtéren került megrendezésre. Szerencsénk volt. Nem esett az eső, hideg sem volt és a szél sem fújt igazán (, ezzel szemben másnap egész nap szakadt). Ötven feletti "nézőszám" gyűlt össze a galéria előtt, ami egy ilyen városban egy személy kiállítását tekintve szerintem nem rossz arány. Na persze az is fontos, hogy a jelenlévők milyen élményekkel távoztak. Mert ha legközelebb is lesz önálló, akkor már lemérhető lesz, hogy a múltkorihoz képest változott-e a létszám.

Úgy érzem, mindenki elégedett lehetett. Terenyi Krisztián barátom olyan fantasztikus dalokat ír és ezeket olyan fantasztikusan is tudja előadni, hogy az rosszul nem is sülhetett el. Dallamos rock, vagy inkább metál zenét játszott, hatalmas harmóniákkal, fülbemászó riffekkel... ez az, ami nekem való. Emiatt választottam őt és nem mást a megnyitóra.
A bemutatott képek mellé természetesen nem is illett volna nagyon más. Nem a klasszikus zene az, ami a legnagyobb hatást tette rám, ez egyértelmű. A zene nekem mást jelent, mint amit eddig a képzőművészetben megszoktunk. Andy Warholnál tapasztaltam először, hogy neki a zene már nem a nagy klasszikusokat jelenti, hanem Mick Jaggert és a Beatlest. Az én Beatlesem a Black-Out... Nagyon bízom benne, hogy a képek által rájuk is terelődik némi figyelem, fény, mert nagyon megérdemlik. 20 éve a pályán, gyakorlatilag profiként még mindig undergroundként. Felfoghatatlan, honnan veszik az erőt... 

A képekkel is elégedettek voltak az emberek. Féltem, hogy ez az új "hang" idegen lesz egy kisvárosi közönségnek, hiszen a többség nem hallgat ilyen muzsikákat, a többségnek a képzőművészet főként a tájképeket és a csendéleteket jelenti. Jól fogadták. Pozitív élményeim voltak azokból a beszélgetésekből, amelyeket sikerült (pár percben) lefolytatni.
Aminek külön örülök, hogy még vásárlási szándékkal is érkeztek látogatók. Az ekölcsi elismerés mellett valljuk be fontos az anyagi is. Ez utóbbiban nem túl sokban volt részem az elmúlt években. Lassan beérik a gyümölcs!

Ma olvastam a Jászkürt újság honlapján a kiállításról szóló beszámolót. Itt találjátok:
http://www.tutihir.hu/itthon/10356-hangos-kiallitast-nyitott-a-j-galeria.html
 

Címkék: zene rock kiállítás képzőművészet metal festészet black out jászberény j galéria

Küzdelmek

2010.11.13. 18:36 | nagytomsky | Szólj hozzá!

A zenei témájú kiállításra kezdetben főként realista képekkel kezdtem a felkészülést. (Már amennyire ez tőlem elvárható.) Éreztem, hogy ez nem feltétlenül az egyetlen, üdvözítő út. A zene megjelenítése nem csak abból áll, hogy lefestek egy énekest vagy egy gitárost...

Ebből a kritikus hozzáállásból született meg az elhatározásom, hogy ráhangolódok egy most érdeklő zenére és a hangulatot igyekszem "leírni". Persze ez tök egyértelműen hangzik, mert "így kell ezt csinálni", ez a recept. Mikor a realista képeket festem, akkor is ez a hozzáállás, bár ott a formákban maradok szigorú önmagamhoz és a színekben engedem el a gyeplőt.
Ez esetben a formákat is az intuíciókra bíztam.

Úgy álltam a munkának, hogy egy festő hengerrel hordtam fel az alapokat (fehér és sárga), majd ugyan ezzel a hengerrel a főbb erővonalakat festettem meg.
Az erővonalak metszésébe fújtam fel az előzőleg elkészített sablon alapján a figurát.
Most Chino Morenot tartom a külföldi mezőnyből a legenergikusabb, legintuitívabb és őszintébb énekesnek. Hihetetlen, milyen energiákat szabadít fel egy-egy koncert alkalmával.
Nekem az is feltűnt az előadásai alkalmával, hogy mennyire személyesek a gesztusai. Mennyire elszigetelődik mindentől és mindenkitől, mikor ezeket az "effekteket" kiadja magából. Nagyon befordulós, magányos zene ez azzal együtt, hogy gyakorlatilag végig ordibálja az előadásokat.
Egy idő után sikerült beazonosítanom azt a trükköt, amivel eléri ezeket a nagy mélységeket az énekes. A zenészek altatják a hallgatót. Visszafogott pengetés, időnként suttogó ének után robbanásszerű üvöltés következik.
Ezt próbáltam érzékeltetni a képemen is. Nagy sötét és világos foltok közti különbségekkel operáltam.
A sötétebb foltok a meghajlott énekes környékén vannak. Befelé hajló spirális vonalak veszik körbe, mintha egy ördögi kör, egy tölcsér kürtőjébe került volna. Hegyes és fenyegető tüskék marnak a belső terébe. Ez magyarázza azt a belső dühét és fájdalmát, amit kiad a színpadon.
Az énekes egy világos foltra hajol rá, mintha neki szegezné a dühét. A foltba beleláthatunk egy magzatot, de egy tátott szájú gyíkot is.

A legbelső hegyes-szúrós spirálon kívül már vannak világosabb foltok is. Ezek ritmikus váltakozása a zene ritusát is jelentik és jelentik azt a zenei kontrasztot is, amelyről fentebb beszéltem.

A belső félelmek és az elfojtott, majd kicsapó düh megjelenítése volt a célom.
A kép címe: Küzdelmek - is erről szól. Valahol átéljük mindannyian a hétköznapjainkban ezeket a harcokat. Vannak nyugodtabb napjaink, vannak olyan napjaink, mikor elbújunk és olyanok, mikor kitörünk.
Valahol ez a (rock)zenei sorozat egy ürügy. Ürügy arra, hogy megjelenítsem saját belső harcaimat. Ezek a harcok nem különbek más hétköznapi emberek harcaitól. Valahol muszáj kiadni ezeket; ki így-ki úgy...

Cím: Küzdelmek
Méret: 70×100
Technika: akril és fújós festék
Alap: karton
 

Címkék: képzőművészet festészet deftones akril chino moreno

A zene és én

2010.11.12. 15:36 | nagytomsky | Szólj hozzá!

2010. november 21-én (vasárnap) délután két órakor nyílik életem első önálló kiállítása a jászberényi J Galériában.
A téma a zene. A zene és én. A Hangos címet viseli a tárlat.

Ez egy régi történet. Van olyan szalgos megnós felvételem, amin énekelek. Artikulátlanul, de felismerhetően énekeltem egy csiga-biga gyere ki szintű dalt. Valahogy így kezdődhetett.

Édesanyám mindenképp zenei általános iskolában képzelte el a jövőmet, így oda kellett járnom- ami így utólag nézve mindenképpen jó döntés volt.
Nem voltam tehetséges. Sosem énekeltem egyedül, nyilvánosan. Ehhez nem voltam elég bátor, talán emiatt sem mehettem soha az énekkarral külföldre. Ez nagyon rosszul esett akkor.
Mint zenei általános iskolásnak, nekem is kötelező volt hangszeren játszanom. Alsóban a klarinét volt a hangszerem, majd ötödikben egy évet jártam dob órákra is. Xilofonoznom is kellett, amit utáltam, ezért kiléptem.
Ezeken a hatásokon kívül fontos hatás volt még édesanyám gitárjátéka. Ő csak pár akkordot ismert, de ez, a ritmussal párosulva nagy változatosságot eredményezett és hát a gyermekdalok szintjén kiválóan működött.
Keresztapám egy nyolcvanas évekbeli (szellem)zenekar billentyűseként tevékenykedett egy kétoktávos szintetizátorral, amelyet én is nyomkodhattam.

Tinédzser koromban a rockzene volt az egyetlen és legmeghatározóbb az életemben. Ez a hatás azóta is tart. Tizenöt és huszonhét éves korom között hosszú hajam volt. A hallgatás mellett idővel muszáj volt zenével is foglalkoznom. Volt egy régi (gyerek) gitárom fémhúrokkal, amin próbálkoztam egy-egy felismerhető hangsort eljátszani, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Évek hosszú, de nem túl kitartó sora után rájöttem, hogy ez a hangszer nem nekem való. (Bár azóta is titkos vágyam, hogy megtanuljak gitározni.)
Ekkortájt barátkoztam össze hasonló szemléletű kortársaimmal, akik már évek óta próbáltak egy zenekart összehozni. Néha volt nekik, néha nem. Mindig dobos problémákkal küzdöttek.
Ezért lettem dobos! :)
Dédmamám örökségéből vásároltam egy nagygenerálra szoruló dobfelszerelést, amit egy autófényező műhelyben gletteltem és fényeztem fel. Rengeteg energiát öltem bele, míg nem haszálható állapotba került. Később ezt eladva egy még jobb dobot tudtam vásárolni (Tacton), ami azóta is megvan, bár hosszú éveket töltött a padláson szegény.

A főiskolán is megtaláltam a "embereimet", akikkel ha nem is rendszeresen és sokat, de muzsikálgattunk együtt.
Ez idő tájt kért fel az Árnyak zenekar is arra, hogy segítsek nekik a hangszereiket pakolni koncertről-koncertre. Mivel a tagok felét már régről ismertem (Wirth Zoli, Szórád Jimmy), így örömmel, sokszor ingyen vállaltam a munkát. Olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyeket sehol máshol nem tudtam volna begyűjteni. Belülről láttam egy igazi, futó zenekart működni. Az sem mellékes, hogy az évek alatt többször játszottak a Black-Out előzenekaraként, amely köztudottan a legjobb magyar zenekar. :)

A zenélésben sem voltam különösebben tehetséges. A tempót nem tudtam tökéletes pontossággal tartani, ami biztos zavarta a zenészeket is, de engem különösképp.

A főiskola vége felé kezdtem áttérni egy új önkifejezési formára, a festészetre. (Azt hiszem idén pont 10 éve "vagyok a pályán", ha lehet ilyet mondani harmincegy évesen.) Már a legkorábbi időkben is kaptam olyan instrukciókat, hogy a zene hangulatát követve fessek ezt-azt. Ezt az idős (Nemcsics) professzor feltehetően a komolyzenére értette, de nekem már akkor a kedvenc zenekaraim jutottak eszembe erről a feladatról. Mindig is készítettem zenei indíttatású képeket. Hol figurálisat, hol absztraktot.
Legutóbbi zenekaros munkám a F.É.K. zenekar lemezborítója volt, ami meg is jelent, bár a zenekar viszonylagos ismeretlensége okán túl sokan nem tudnak róla.

A J Galériában látható munkáim az elmúlt 3 évet ölelik fel. Ezek túlnyomó része is inkább súlyozottan az utóbbi egy hónapban (vagy inkább két hétben) készültek.
Legfontosabb hatásaim ebben a témában a koncertélmények és a külső-belső tapasztalataim. Ebből szerencsére nincs hiány; évente egy-két koncertre még apukaként is eljutok. Hú, tavaly az az Alice in chains...

A már említett Black-Out is tán a legfontosabb hatások közt szerepel. Itt már beúszik egy kis irodalmi, illusztrációs vonal is, hiszen Kowalsky szövegvilága véleményem szerint komoly irodalmi értékkel bír. Az a hangulat, ami körbelengi ezeket a koncerteket, az leírhatatlan. Ezért is ragadtam ecsete, hogy mindezt elmeséljem.

Ezelőtt tíz évvel már felfedeztem magamnak a Deftones-t is, de idén valahogy újra feléledt bennem a munkásságukat életető szellem. Az az őserő, ami bennük van, szintén elég speciális. Erre a hatásra készítettem egy tizenöt darabból álló sorozatot festékszóró spray-vel, ami a véleményem szerint kifejezi azt az életérzést, amit a Deftones jelent. Egy karcos, utcai, szókimondó, az őrület határát feszegető énekes és az őt kísérő, látszólag nem is őt kísérő zenekart hallhat az ember. Az ember a visszafojtott érzelmek után egyszerűen kirobban, kilő tőle. Ezt a hatást szeretném én is visszaadni képeimen.

Az eddig leírt zenei hatások és motívumok főként egy koncert külső megjelenési formái. Persze ez is igen változatos tud lenni, de legalább ilyen fontosak azok az elemek, amelyek bennünk születnek meg a zene hatására. Ezekről a külvilág nem is biztos, hogy mindig tudja/tudhatja, hogy az indíttatás az zenei volt, hiszen nem szerepelnek a képen "mikrofonok, gitárok, hangszerek". Ezek helyett különböző beazonosíthatatlan formák és színek kavalkádját kell "megfejteniük". Számomra egyértelmű, hogy egy ilyen kép nem azért kell, hogy szülessen, hogy másnak tetszen. A lélek, a szellemvilág nem a szépségről szól. Az ilyen képnek szólnia kell valamiről, ami lehet, hogy csak az alkotónak jelent valamit, hiszen ugyan azt szerintem nem érezheti két különböző ember. Hasonlót lehet, de mivel minden ember egyedi, így lehetetlen elvárni mástól, hogy pont ugyan azt érezze. (Van Gogh "A művész szobája Arles-ban" című képén a nyugalmat szerette volna ábrázolni, azt szerette volna üzenni, hogy minden rendben van vele, ellenben rajta kívül mindenki máshogy értette ezt a képet.) Az igazságot kell megmutatni! Azt, amit mi igaznak érzünk. Képtelen lennék igaz képet festeni egy house-techno-rave partyról, mert nem érzem át, nem ismerem és nem szeretem. Az én világom az élő zene világa. Mindig elvarázsol, ha egy ember kiáll a szinpadra és kiönti a lelkét. Dallal, vagy gitárral, hegedűvel vagy bármi mással. Mindegy is. Közvetít valami emberit.

Vannak a klasszikus zenére készült munkáim is, bár ezek jó része szintén kötődik a rock műfajhoz.
Festettem egy Bartók Béla portrét úgy, mintha a Metal Hammer címlapjára került volna és festettem egy Kodály Zoltánt, aki előtt, mögött a Guns N' Roses Sweet child o' mine című szerzeményének kottája "olvasható". (Ezt persze csak az értő közönség veszi észre.)
Legutóbbi klasszikus zenére készített munkám viszont mentes a rockzenei utalásoktól; inkább az absztració magasabb foka jellemz rá.
Végül álljon itt egy beszélgetés (ami már a kiállítás után készült) a zenéről és rólam:

 

Címkék: zene rock kiállítás képzőművészet metal festészet deftones black out hangos árnyak jászberény

Pedál

2010.10.30. 15:54 | nagytomsky | Szólj hozzá!

A feledés homályába esett volna ez a kép, ha a napokban nem emlegeti (dicséri) egy kedves ismerősöm.
Olyan érdekes... nekem csak egy kép a sok közül, másnak meg a legérdekesebbek közül való. Persze nekem mindig az aktuális "A" kép.

A kedvéért írok most róla.

A sztori 2000 teléig nyúlik vissza. Ekkoriban kaptunk egy-egy tekercs filmet és egy tükörreflexes fényképezőgépet a Főiskolán (SZIE-ABK), hogy a következő alkalomra kattintgassuk el és beszéljünk az előhívott képekről.
Soós Imre tanárúr tartotta az "Új Médiumok" nevezetű tantárgyat; mondhatni számomra igen érdekesen. Előtte nem sok kapcsolatom volt a fényképezéssel; azaz volt egy műanyag kompakt gépem, amivel kattogtam középiskolában. (Semmi komoly, csak buli képek.)

Nagy bajban voltam, mit is fényképezzek a városban. Nekem az az érdekes, ami "van". A műtermi képek nekem nagyn művi dolgok; különben is közhely (de igaz), hogy a téma az utcán hever.

Bicajra ültem és befotóztam az érdekesebb ablakokat és az érdekesebb sírköveket. Érdekesnek találtam, hogy bár a funkció azonos, a stílus milyen eltérő tud lenni. (Ja, meg kukákat is fényképeztem.)
Hazafelé menet, az utolsó métereken leesett a bicikli láncom. Utálok bármit is szerelni, de biciklit különösen. Mérgeskedtem egy sort, hiszen siettem volna előhívatni a képeket, bár még maradt egy-két kocka. Ekkor ugrott be, hogy ha már így alakult és a bicikli felhívta magára a figyelmem, akkor rá fogom "pazarolni" a filmet. Különben is lusta vagyok még egy kört menni témát keresni.

Leguggoltam hát a ház előtt, és lefényképeztem a leesett láncot és a fogaskereket.

A tanáromnak tetszett a sorozat; arra nem emlékszem, hogy konkrétan a bicajos tetszett-e neki. Ötöst kaptam... :)

Anya olvasott egy pályázatról, aminek az volt a címe, hogy "Fotózd le a zenét!". A Sony írta ki. Imádom a zenét, gondolom emiatt szólt nekem a pályázatról. Nem nagyon érdekelt, mert hát "nincs nekem olyan fotóm". Ő mondta, hogy van az, amit egy féléve fotóztam a suliban. Előszedtük és kiválasztódott EZ a kép. Kellett hozzá egy kísérőszöveget írni. Ezt megírtam. A lényege az volt, hogy a kerékpár hajtása a ritmus, a lánc, a fogaskerék pedig a hangszerek. Igaz is volt, mert úgy zörgött-csattogott a bicaj, mikor tekertem, hogy valami brutál indusztriál-techno is lehetett volna. :)

Beküldtük és második díjat nyertem vele. Nyertem egy Sony Minidisc-et. Évekig használtam. Talán az idén ajándékoztam oda valakinek. Hiába na, az mp3 minden mást lezúzott az idők során.
A zsűriben zenészek ültek és tán Herczeg Zoltán "divatguru".
Talán életem eddigi legnagyobb szakmai elismerése ez a kép.

A festmény évekkel később született. Az alapötletet Palkó Tibi adta egy félmondata adta, miszerint "annyi jó fotót csinálsz, miért nem azokból festesz valamit?"
Mikor épp nem volt semmi ötletem, akkor vettem elő ezta "régi" fotót. Az volt a koncepcióm, hogy ha a fekete-fehér ilyen sikert aratott, mi lenne, ha szinesben is megpróbálnám?! Emiatt van az, hogy a lehető legerősebb színeket használtam a képen. A forma ugyan az maradt.
A lendület, az energia (és persze a zene) kifejezése volt a cél. Ebben talán a kép nem is szenved hiányt.

Hideg-meleg kontrasztot alkalmaztam, valamint erővonalakat festettem a képre, mint a futuristák. Ha már lendület... :)
Azt hiszem, hogy ma már másként festeném meg a képet, de ez akkor nagyon jó ötletnek tűnt.
 

Címkék: fotó zene sony kerékpár képzőművészet bicikli festészet szie abk

J Galéria

2010.10.26. 16:13 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Vasárnap Pollmann Sára Zsófia kiállításán jártam. Semmit sem tudtam a hölgyről (18 éves csajszi), de "mondták", hogy izgalmas, jó kiállítás lesz.

Igen, az volt; bár kis helyen voltunk, az alkotások kifejezésmódja kifejezetten alkalmassá tette a csepp galériát a bemutatásra. Nagyon sokáig kell nézni a picike rajzokat, hogy mindent megértsünk. Aprólékos, gondolatébresztő.... Azaz ez utóbbi csak később derül ki. Ott a helyszínen nem ébredtek a gondolataim, csak elámultam a részletgazdagság láttán. Aztán, mikor vége, összesítettem: Tényleg! :) Van mondanivalója!

Az igazság az, hogy volt egy önösebb érdekem is, ami miatt elmentem a megnyitóra: hamarosan nekem nyílik ott a J Galériában kiállításom. Meg akartam nézni a helyszínt. Nem sok kép fog kiférni és azt sem tudom, élni fognak-e a képek egy ilyen szűk térben. Most az jó volt, hogy a sok színes csecsebecse és tényleg jó képek (Bartos Kinga, Mihalik Judit) között felüdülés volt fekete-fehér rajzokat nézegetni, de ugyan ebben  színes, jó képes, csecsebecsés miliőben jutnak-e szóhoz az újonnan bevitt képek? Még több kép szorosan egymás mellett... háááát... Őszintén szólva vannak fenntartásaim a hatást illetően. Majd összehozzuk valahogy.

De nem is ez a lényeg. A lényeg az az, hogy van Jászberényben egy szűk kör, aki(k)nek fontos a helyi képzőművészet ügye, örülnek, hogy vannak helyi művészek, akik alapvetően dolgosak. A keretek persze szűkösek, mert hát kisvárosban vagyunk, kevés pénzből igyekszik mindenki boldogulni. Minden lehetőségnek örülni kell. Szerintem mindannyian örülünk!

Címkék: galéria j

Asztrális egyesülés

2010.10.11. 15:41 | nagytomsky | Szólj hozzá!

A múlt héten hívott fel Palkó Tibi, hogy szerveznek egy kiállítást a főiskolára, amelynek tematikája megegyezik a nyári alkotótelep (ART-CAMP) tematikájával.
Sajnos az Art-Campról idén lemaradtam bokros teendőimnek "köszönhetően", szomorú is voltam e miatt. Egész évben kábé itt gyűjtöm be azokat az impulzusokat, amelyekből egész évben táplálkozni tudok. Ez mindössze egy napra korlátozódott az idén.

Természetesen kíváncsi voltam a "termésre", ezért a tábor zárása után meglátogattam a helyszínt (és Tibit), hogy megnézzem, hogy "táplálkozhassak". Nagyon tetszettek, nagyon kreatívak voltak a munkák.
Aztán konstatáltam, hogy idén nem lesz közös tárlat.
Aztán jött a hívás, hogy ha esetleg lenne a témában munkám, akkor talán lehetne róla szó, hogy mégis. Nagyon megtisztelőnek tartottam.

Volt is ilyen témában (Asztrális egyesülés) munkám; még tavaly festettem hasonlót. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy van még ebben a témában mondanivalóm. Napokig ezen rágódtam, míg nem rajzoltam egy gyors vázlatot és nekiálltam festeni.

A koncepcióm az volt, hogy nekem erről a címről az Eiffel torony jut eszembe. Valaki azt monda róla, hogy az egész nem más, "mint egy oltári nagy égbekúrás". Nos, ez lett az egyesülésem mozgatórugója.
A másik gondolati tényező a Föld és Ég közti különbség áthágása (akár szó szerint is értheted) volt. Emiatt két különálló lapra dolgoztam, ezzel mintegy diptichont alkotva. A két lap között akartam átmenetet, kapcsolatot létrehozni.Nagy Tamás-Asztrális egyesülés (akil-karton 100×70).jpg

Az égi, transzcendens (asztrális) világ szimbóluma a kék, a földi világé pedig a vörös. A kapcsolatot föld és ég között a sárga szín adja. Ezek ősi szín szimbólumok. Én is ezeket használtam. A képen a sötét kék dominál, ami női princípium.
A képen igazából a földi és égi világ (szexuális?!) egyesülése látható. A földön fekvő (lebegő) férfi ágyékából lövell ki a sárga fény, ami az égi világ közepébe hatol. Mintha a petefészket célozta volna meg. Innen két "áldó" vetítősugár borítja védőfátylát a férfira, így a néző azt érezheti, hogy az ember biztonságban van.
A férfi testéből különböző sugárzó anyagok távoznak, melyek nem érik el a transzcendens világ közepét, de a kapcsolat felvételére szolgálnak.
A test nem tűnik hús-vér testne, ez inkább egyfajta szellem-test (asztrál-test). A szexuális aktus így már nem is annyira testi, mint lelki értelembe vett egyesülést jelent egy általunk magasabb intelligenciának vélt lénnyel.

 

Címkék: vallás test lélek képzőművészet űr ég festészet asztráltest

Knorr János portréja

2010.09.27. 20:31 | nagytomsky | Szólj hozzá!

A nyár úgy ment rajtam keresztül, hogy az állandó mozgásom közepedte egy dologra nem nagyon jutott időm: a festésre.

Ennek persze nem csak a mozgalmas, programokkal dúsított amúgy szabad nyaram az oka. Nyáron szinte be sem tudok menni abba a szobába, ahol festek. Kerülném a "műterem" szó használatát...
Olyan meleg van, hogy huzamosabb időt lehetetlen ott eltölteni.

Kivétel azért akadt, hiszen még a nyár elején volt egy megrendelésem. Egy ügyvédi iroda munkatársai kerestek meg, hogy főnökükről szeretnének rendelni egy portrét. Jó, volt ennek előzménye; a "felbújtó" személye már rendelt tőlem portrét, amellyel meg volt elégedve...

Ez a feladat azért volt nagy feladat, mert nem ismertem a nevezett urat. A lányát viszont igen, ez volt a nagy szerencsém!
Először is kaptam pár fotót, hogy "őt" kell lerajzolni. Hozzátették, hogy ez most az új frizurája, így nem ismeri senki egyenlőre. Hát én sem. A fotók mindegyikém másik arccal rendelkezett a doktor úr. Választani is alig-alig tudtam. Nem is tudtam. Úgy voltam vele, hogy egyik képről a haját, másik képről a bajszát és egy harmadikról a csukott száját fogom megrajzolni. Na, hát ez nem tudom, van-e akinek sikerülhet; nekem nem. Ilyenkor jön a mélyrepülés, a depresszió és idegeskedés, hogy "elfelejtettem rajzolni" és ehhez hasonlók. Tetézte a "bajt", hogy a megrendelőnek sem tetszett. De hát hogyan is tetszhetett volna?? Nekem sem... pedig én azt sem tudom, hogy néz ki! :)

Ekkor fordultam a lányához segítségért. Ő szerencsére átérezte a problémám, tudta, milyen fotóra van szükségem. Olyat is küldött. Karakteres, fél-árnyékos, és ráadásul e kép alapján már lett egy olyan gyenge sejtésem, hogy én ezt az embert már láttam "valahol".

Újra nekiduráltam magam; mostmár csak egyetlen fotóra összpontosítva. Vééégre! Szerintem nem kellett két óra ahhoz, hogy lerajzoljam! Ment minden, mint a karikacsapás!

Oly' annyira belefeledkeztem a munkába, hogy harmadjára is megrajzoltam. Most úgy, hogy 100%-ra fokoztam az árnyékokat az arcon, így egy fekete-fehér sablont tudtam gyártani. A sötét foltokat egy tapétavágóval kivágtam a képből és már is kész lett a graffitti-arc!
Legalább nyolc változatot készítettem belőle. Különböző papírokra, különböző határoló színekkel, stb...

A határidőn túl, még mindig érdekesnek találtam a portrét. vagy a fotót... ezt nem tudom eldönteni. Mivel már jól ismertem a formákat, úgy döntöttem, lefestem. Nem akartam a szokásos naturalista portrét elkészíteni. Pont, hogy szabadságra vágytam az eddigi görcsölés helyett.
Van a fotóban valami karikatúrás jelenség. Talán abban,. hogy a feje búbját kissé előrébb tartja, így nagyon karakteres lett a fejforma. Ebből indultam ki. Kevéssé figyeltem a részletekre, inkább az általános jegyeket hangsúlyoztam.
"Két ülésre" készült a kép. Utaltam a belső tulajdonságokra is azzal, hogy szerepeltettem a tányért, a bort is. A nyakkendőt is hangsúlyoztam; de ez talán csak a foglalkozásából eredően szerepel így rajta.

Vélemyényem szerint egy kissé zárkózott, de a maga módján jól élő embert sikerült alkotnom.

Méret: 56×41 cm
Technika: akril
Készült: 2010. szeptember
 

Címkék: rajz képzőművészet grafika portré festészet knorr jászberény

Tánc

2010.09.14. 16:07 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Már rég nem voltam a helyemen, aminek az oka a nyár... Nyáron mindenre van időm, amire év közben nem és fordítva.

Mai választásom a szokásoktól eltérően egy "régi" grafikám, a Tánc, vagy más változat szerint a "Tánc feketében"

A képet 2005-ban készítettem dobozkartonra. Akkoriban nagy kísérletező voltam, érdekelt, milyen anyagon hogy mutatnak és viselkednek a különböző eszközök.
A dobozkarton csúszik... dinamikus eszköz.
Ezt a lendületet szerettem volna papírra vetni.

Egy sima tusheggyel készült, nagy és lendületes vonalakkal a kép alapja. Akkor még nem tudtam, mi lesz belőle, egy biztos pontom volt: a lendület
Ahogy a fix vonalak felkerültek - lazúrozni kezdtem. Csak óvatosan, mert máskülönben elúszott volna a kép, így pedig egy óvatos lebegést tudtam neki biztosítani.

Nem sokkal ezek felhordása után kezdtem kitalálni a konkrét formát. Némi forgatás után egy táncosnő alakja kezdett előttem kirajzolódni. Épp ugrás közben. Csodálatos lendület... gondoltam, és elkezdtem erősíteni azokat a vonalakat, melyek valóban kiadják a kívánt formát. Kissé csipkés, elegáns, de könnyed szökkenésű táncosnőt kreáltam.

Mielőtt teljesen elkészültem, kipróbáltam a tus házasítását a pasztellel. Nagyon óvatos voltam. Alapvetően nem igazán összeillő a két eszköz, pláne nem egy ilyen felületen. Ezért csak egy kis foltot "szineztem" be vele; kapott egy kis hőfokot kontrasztként a kép

Nem sokkal az elkészítése után rendezte meg a Hamza Studio a "Zene" című tárlatát, amin ezzel a képpel szerepeltem. Akkori címe: "Tánc feketében" volt; ez egy indusztriális dal a Black-Out V.V.V. című albumán.

A mai apropója a képnek, hogy úgy éreztem, megtaláltam a gazdáját. A képet Scherer Péter kapta, akit talán nem kell bemutatni senkinek. Legismertebb szerepe a Kapa és Pepe páros Pepe tagja...
A Bárka Színházban láttam még régebben a "Mulaccság"ban. Szerintem egészen elképesztő!

Most a sulinkban vendégeskedett és a Klamm háborúja című egyszemélyes előadást hozta el... amiről kénytelen voltam lemondani (mert órám volt).

Aki látta, mindenki szuperlatinuszokban mesélt róla.
 

Címkék: tánc képzőművészet grafika tus scherer péter hamza studio

Olyan kicsi krumplik vagyunk...

2010.07.19. 20:00 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Ezt az idézetet talán Woody Allentől hallottam, de ha nem, akkor bocs. Minden esetre megmaradt. Néha érzem a jelentését. Van olyan, mikor konkrétan olyan érzésem van, hogy nyúlik felfelé a fejem és meginog, mint egy 200 emeletes shanghai felhőkarcoló. Mikor próbálok okos lenni, de nem megy és olyan, mintha ennek külső nyomai is lennének.

A most bemutatott kép ebből az "ihletésből" született a napokban. Csoda, hogy egyáltalán megszületett, hiszen annyira meleg van mindenhol, de különösen a nap által telibe kapott "műtermemben", hogy igazából benn sem tudok huzamosabb ideig tartózkodni.
Na persze, amint azt már máskor is írtam, rendszeresen ki-be járok festés közben, így ebből a szempontból nem történt nagy változás az eddigi ügymenethez képest.
 Természetesen nem a realizmus volt a cél. Többnyire mély, sötét és meleg színek alkotják a kompozíciót. Ebből világít ki a két zöld szempár.

Nem tudom, nem volt célom, hogy önarcképet fessek, de kicsit önmagammal rokonnak érzem, már csak az indíttatás miatt is.

Stílusát tekintve expresszionistának mondanám, bár nem az a tipikus klasszikus német fajtából való. Inkább olyan átvett-franciás

Kompozícióját inkább szimmetrikusnak mondanám, mert a fej dőlését kikegyensúlyoztam a jobb felső sarok felé növekvő dudrokkal.

Amint írtam, inkább expresszív, mint realista a kép, de még is hagytam benne olyan klasszikus elemet, mint pl. a fény megjelenése a jobb oldali arcon. Nagyon nehéz elvonatkoztatni a valóságtól...

Kép címe: Olyan kicsi krumplik vagyunk
Technika: akril, farostlemez
Méret: kb.: 45×30

Címkék: képzőművészet portré festészet önarckép

A tavalyi Jazz koncert

2010.07.01. 09:40 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Ha már így benne vagyunk ebben a Múzeumok Éjszakája témában, szerintem aktuális elővennem a tavalyi, zenére készült munkám is.

A 2009-es Múzeumok Éjszakája rendezvény fellépője a Hamza Múzeumban szintén a Kátai Tamás Trió volt. Akkor épp a múzeum igen csak szűkös épületében játszott a zenekar. Nekik és és nekünk is új volt a szituáció. Talán nekik is az első ilyen közös fellépésük volt és hát Kingának és nekem is ez volt az első közönség előtti festésünk. Természetesen már korábban is festettünk zenére, de nem egy óra alatt és nem népes publikum előtt.
A feleségemnek igaza van, mikor azt mondja, hogy ez a festési mód hasonlít egy kicsit arra, mint mikor egy táncosnőnek le kell vetkőznie a színpadon... És tényleg. Van ebben némi kurválkodás... A festő igazi színtere a csendes műterem, ott tudja átélni mindazt az érzelmet, kínt, keservet, lebegést, ami csak rá tartozik. Olyan ez, mint egy titkos laboratórium, ahová "idegeneknek belépni tilos". A titkos receptek tárháza. Egyrészről én is így gondolom, és ha nem festenék egyáltalán, biztos teljesen így gondolkodnék. De mivel festek, van az éremnek másik oldala is. Nincs titok! Nem szoktam bűvészkedni (művészkedni) a műteremben sem. Nincsenek titkos receptjeim. Ezért is van ez a blog, hogy a közönség előtt szülessenek a képek és mindent elmondjak a születésének körülményeiről. Tabukat döngetek, ha úgy tetszik.

A kín az, amit nem szeretek, ha látnak rajtam. Mert egy műalkotás elkészítése időnként - kiszámíthatatlan pillanatokban - kínnal is járnak. persze lehet, hogy csak annak, aki még "nincs kész" - törekszem a laza, kötetlen előadásmódra, hogy kiküszöböljem a görcsöt és a szenvedést. Ez az egyetlen buktatója a dolognak.

A koncert egy órás. A görcsöt ez okozhatja. Még, ha bízok is magamban, tudom, hogy tudok olyan képet alkotni zenére, ami az én ízlésemnek megfelelő, akkor is ott van ez a fránya idő tényező. Be kell fejezni a munkát egy óra alatt. Én néha napokig festek egy képet, de jó esetben is egy kis képet 2-3 óráig.

Ezen a napon még csak barátkoztunk a jazz-el. Ismertem a műfajt, de sok közöm nem volt hozzá sosem. Tisztelem és becsülöm, de az én primitív gondolkodásmódomhoz ez a műfaj túl bonyolult. Elhatároztam, hogy semmilyen tervnek nem hajtom magam alá, tényleg csak azt festem, "ami jön". De ha azt festem, ami jön, az nem biztos, hogy jó képet szül EGY ÓRA alatt. Ha tervem van (mint idén), akkor lehet, hogy élvezetesebb lesz a kép egy külső nézőpontból, de tán kevéssé hitelesen a zenét adja vissza. (De hitelesen adja vissza a festő gondolatait!)

Száz szónak is egy a vége, eltelt az egy óra, és egy könnyed, buborékos - szándékosan enyhén kommersz (zenészek szerepeltetése) kép született a zenekarral szemben:
Nagyon érdekesnek tartom, hogy a másik sarokban ugyan ilyen kondíciók mellett festő (Bartos) Kinga minden tekintetben a szöges ellentétét festette. Ő álló formátumban, meleg színekkel és sokkal geometrikusabb formákkal dolgozott, mint én. Nekem nagyon  tetszett a munkája.

Ennek a képnek a sorsa is úgy érzem, pozitív fordulatot tett: a zenészekhez került. (Nekik tetszett...)

Címkék: jazz festészet múzeumok éjszakája kátai tamás képzőművézet

Jazz koncert

2010.06.20. 16:49 | nagytomsky | Szólj hozzá!

A tavalyi jól sikerült Múzeumok Éjszakája rendezvény után, idén is a Kátai Tamás Trió muzsikált a Hamza Múzeum és Jász Galéria szervezésében. A múlt év tapasztalatait figyelembe véve idén egy tágasabb helyszínen, az egykori Jászkürt Fogadó épületének udvarán került megrendezésre az est.
Az előző évben Bartos Kinga és én egy-egy 42×70-es vásznon munkálkodtunk külön-külön; egymást sem látva. Az eredmény két-egymástól élesen különböző kompozíció lett.

Az idén a szervezők egy harmadik festőt is felkértek a zenei ihletésű munka elkészítésére, Mihalik Juditot, aki szintén a Hamza Studio tagja.
Most a cél az volt, hogy hárman egy triptichont alkossunk, azaz a három vászon végül egy egész képet alkosson, de külön-külön is önálló, élvezhető mű lehessen. Az ötletet az adta, hogy a zenekar is három tagból áll, így hát a két művészeti ág hasonlóságát kihasználva mi is közösen alkottunk egy művet - mint ahogyan azt a zenészek is tették.

A legnagyobb problémának az idő rövidségét véltük (a koncert idén is egy órás volt) a feladat tudomásul vétele után, hiszen idén egy-egy 90×30-as vásznat kaptunk, ami jóval nagyobb a tavalyinál. Emlékszem, azzal is igen nehezen készültünk el egy óra alatt. Most sem állt rendelkezésünkre sokkal több, a feladat pedig sokszorosa volt a múlt évihez képest.

Bartos Kingával már dolgoztam együtt egy képen a tavalyi Káta-Art Fesztiválon és azt kell, hogy mondjam, sikeres is volt a hevenyészett közös projectünk. Ő volt a biztos pont(om) a feladat megoldásában. Judittal még így nem dolgoztam ebben a formában együtt - még ha sok közös kiállításon is vagyunk már túl az elmúlt öt év folyamán.
Három agynak és három kéznek kellett összedolgoznia, amely talán nem kell ecsetelnem, miért nem egyszerű feladat.

Az volt az első gondolataom, hogy a munka csak akkor mehet gördülékenyen, ha egy valaki kezébe veszi az irányítást. Ezért kezdtem el napokkal az est előtt vázlatolni. Gondolkodtam, mi is lehet a legfontosabb jellemzője egy jazz zenének. Nem a kedvenc műfajom, de mindenképp kedvelem a stílust. Mivel magam is dobolok, az volt az első ötletem, hogy az ilyen tipusú zene "tiszta matek". Nagyon pontosan kiszámított ütemek, ütem töredékek követik úgy egymást, hogy végül mindig ki kell, hogy jöjjön egész ütemre a végén. De túl geometrikusra, szabályosra sem vehettem a figurát, mert az nem adja hűen vissza azt a bonyolult szövevényt, amivel ez a zene rendelkezik. Sok kis és nagy díszítmény csavarodik, fonódik a ritmus köré, elrejtve ezzel az imént említett geometrikus, szabályos rendszert. Emiatt döntöttem úgy, hogy a képünknek ornamentális formákból kell állnia úgy, hogy azért fellelhető legyen benne némi szabályosság - pl. a kör forma. Ezen kívül ne legyen túl súlyos, hiszen a jazz egy könnyed műfaj, ha úgy tetszik, könnyűzenei stílus. Ez a koncepcióm úgy véltem találkozni fog a társak elképzeléseivel is.

Két nappal a rendezvény előtt mutattam meg Kingának és Juditnak a terveim, amelyre ők rábólintottak. Itt vált véglegessé az, hogy a három kép végül egy lesz, így a tervet immáron hárman fejlesztettük tovább úgy, hogy megvalósítható legyen élesben is. Csak pár vonalat volt értelme konkretizálni, hiszen egy ilyen szabd stílusú zenénél az improvizáció legalább olyan fontos elem, mint a kötött formulák. Nem is tudtunk volna megvalósítani egy óra alatt egy komplett, előre lefektetett szabályok alapján készült munkát.

Június 19-én, este kilenc órakor kezdődött a koncert. Előtte pár órával alapoztam le a vásznakat (szerintem ideje sem volt megszáradnia) és adtam meg az alap színhangulatot - egy "piszkos rózsaszínt" - amelyből aztán a végeleges képfelületen már semmi sem maradt. (Itt köszönném meg a Hamza Múzeumnak a vásznakat és a festékeket.)

Háttal álltunk a zenészeknek és a közönségnek, így belőlük semmit sem érzékeltem. Megvilágítást is kaptunk két reflektor személyében, ami még inkább lehetetlenné tette a kontaktot a külvilággal. Nem is volt ez így baj, mert így tényleg csak a munkánkra tudtuk koncentrálni.
Az első öt percben dőlt el a kép sorsa. Mint ahogy azt már fentebb említettem, csak akkor lehetett sikeres a project, ha egy valaki közülünk vázolja fel a főbb iránycsapásokat. Magamra vállaltam ezt a feladatot a többiek támogatása mellett. A határozott vonalak megléte után már gördülékenyen haladt a munka. A kezdeti félelmem, miszerint a "három agy" talán három felé fog húzni szerencsére alaptalannak bizonyult, bár a munka vége felé már mindhármunkon érezhető volt némi feszültség. Rám meg aztán különösen jellemző az önfejűség és az elégedetlenkedés ilyen esetekben. Mint mondtam, a munkában többnyire egyet értettünk, így a bő eg óra elteltével végül mindhárman elégedetten tettük le a célszerszámot. Kinga spaklival, Judit egy vékonyabb ecsettel, én pedig egy széles, szobafestő ecsettel dolgoztam.
A munka menetére jellemző volt a folyamatos helyváltoztatás. Ugyan mindhármunknak megvolt a kiinduló pontja: Judit bal szélen, én középen, Kinga pedig a jobb szélén munkálkodott, de időnként helycseréket eszközöltünk, így végül mindhárman festettük mindhárom képet, így nem lehet egyértelműen beazonosítani a személyeket a vásznakkal.

Ahogy észrevettem, az embereket érdekli ez az előttük születő mű esete; folyamatosan fényképeztek, kérdezősködtek. Ez olyan misztikus dolog lehet egy "kívül álló" számára. Én ugyan nem érzem annak, de tény, hogy megváltozik az ember tudatállapota munka közben. Mindhárman beszámoltunk arról, hogy az időt nem érzékeltük; mintha időn kívül lebegtünk volna; végül csak egy kis fáradtságot, szellemi kimerülést éreztem. Hasonló élményekben volt részük a zenészeknek is. lehet, hogy tényleg egy misztikus élményben volt részünk?
De, hogy egy kicsit leszálljunk a földre, el kell mondanom, hogy a kép, elkészülte után megvásárolható (volt) - véleményem szerint nem is egy hatalmas összegért. Természetesen (?) senki nem érdeklődött, nem sietett a kasszához. Ahogy egy későbbi beszélgetésünkre utaljak; nálunk van egy csekély számú műélvező közönség, egy csekély számú tőke erős polgár, de sajnos a két halmaznak egyenlőre nincs metszete. Sokszor, sok helyen leírták már, hogy az absztrakt, vagy épp kortárs művészet nem az a művészet, amelyre az emberek pénzt adnak ki. Nagyon szeretném, ha ez módosulna az elkövetkezendőkben. Ehhez persze értő közönség szükségeltetik, a közönséget pedig magunknak kell kitermelnünk. Rajztanárok, hajrá!

Végezetül álljon itt a festés összesűrítve kétszer tíz percben:

Címkék: jazz képzőművészet festészet múzeumok éjszakája jászberény triptichon hamza múzeum

Jász

2010.06.13. 17:20 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Miután aktuális, ma az egyik ismeretlen rokonomat mutatom be. Aktuális, ugyan is ma van a Jászok Világtalálkozója Jászágón. Általában szoktam menni, de most nem voltunk a nagy meleg miatt. Na de ez nem is ide tartozik.

A kép címe "Jász", mert egy nagyon régi kb. 5×5 centis fénykép az alapja, amely egy általam ismeretlen paraszt embert ábrázol. A családi archívumban találtam évekkel ezelőtt. Talán apai ágról lehet "közöm hozzá", mert Manci nénitől került hozzánk. :)

Az első pillanattól fogva tudtam, hogy a fotóból festmény lesz. Annyira más volt, mint más, korabeli (századfordulós) fotók. Ez az ember bulizik!!! Keze-lába jár! Ezen nem is változtattam semmit. Meghagytam ugyan azt a mozdulatot, amit ez az ember végez.
Azt gondoltam, mikor megláttam ezt a képet, hogy végre egy ember, aki nem busong, kesereg, hanem öregen is képes az akkor egyáltalán nem elterjedt fényképező gép előtt produkciózni, produkálnia magát. Biztos, hogy egy jó humorú, vidám bácsi lehetett.

A környezetét nemigen tudtam kivenni. Talán egy szénabála tövében lehetett? nem tudom... Ezt én is jótékonyan a képzeletre bíztam.

A festmény hátterét halvány, világos színben a Jászkürt ornamentális díszítménye uralja több sávon keresztül. A bal felső sarokban egy stilizált madár látható - ami szintén a kürt egyik ismert motívuma. Igazából ez a madár és a háttér együtt teszik a bácsit igazi "Jász paraszt" emberré. Na és persze bízom benne, hogy a jókedv is.
A testet uraló erős, "forró szín" közelebb hozza hozzánk lelkileg is őt, mert hiszen családtagról van szó. Utal arra is, hogy a nyári forróságban nehéz fizikai munkát végez. Az erősebb vonások is ezt hivatottak bemutatni. Tulajdonképpen a szín a test, a fizikai való színe ez esetben. A háttér hideg, lebegő motívuma pedig a léleké, a szellemvilágé, ha úgy tetszik, akkor az identitásé.

A kép talán legfurcsább eleme a hatalmas kéz, ami jóval nagyobb annál, mint amilyennek az anatómia szerint lennie kellene. Ennek az oka az, hogy ez az "elem" van hozzánk legközelebb - ezért a fényképezőgép is nagyobbnak mutatja. Tudom, hogy a fényképező ilyen esetekben torzít, de nekem pont ez a túlzás tetszett, semmiképp sem akartam ezen változtatni.

A kép címe: Jász
Technikája: olaj, farostlemez
Mérete: 50×50
Készült: 2006

Címkék: képzőművészet festészet paraszt jász jászság

Gauguin után

2010.06.07. 20:51 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Legalább hat éve, hogy kaptam születésnapomra egy kb. 50×60-as méretű kirakót, amely Gauguin La Orana Maria című festményét ábrázolta. Nem tudom, mit jelenthet a cím szó szerint, de én úgy értelmezem, mint a tahiti nép Máriáját - tekintve, hogy ez látható a képen. (A helyi Máriát jelentheti egyébként is, egész biztos.)

Gauguin imádta Tahitit - ez nem kérdés. Oda menekült, hogy végre megtalálja a valódi Éden Kertet, a helyet, ahol a civilizáció ártalmaitól távol tud dolgozni. Legyünk őszinték: Paul barátunknak nagyon bejött, hogy kiskamasz lányokkal hempereghet "legálisan". Kapott is egy szép nemibetegséget, ami alaposan megrövidítette kaladokkal telitűzdelt életét.

Tahiti mindig meseszép, idilli. Ilyennek látjuk, ilyennek mutatja a festő. Ez a konkrét kép azért is érdekes, mert egy európai, keresztény sztorit ültet át a bennszülöttek világába. Egyszerre európai és egyszerre "primitív". Jobb oldalon a tahiti "Mária" a kis "Jézussal", bal oldalon pedig a szent család első "hódolói"; olyan, mintha a pásztorok megfelelői lennének... (vagy a három királyoké?) Európai szemmel minden képpen fura. Lehet, hogy szimplán csak vezeklésnek szánta a képet. Nem ástam bele magam a témába ennél mélyebben, így nem tudom, hogy a festés pillanatában (évében) mik történtek vele folyamatosan.

Az én "átiratom" az idilli világ ellentétén alapul. Azt a poklot kívántam megfesteni, amin átmehetett Gauguin akkor, mikor egyedül maradt a szigeten a bennszülöttekkel. Az a lelki állapot érdekelt, amit lehet, hogy át sem élt: mit tarthatott magáról, a keresztény értékrendjéről (ha volt neki) azután, hogy 13 éves kislányokkal folytatott élettársi viszonyt?! Ő ezt hogy dolgozhatta föl? Vagy ha visszatekintett ezen eseményekre a picike kajibájában a halála közeledtével, mikor már tudta, hogy nem győzi le a gyilkos kórt - vajon miképp értékelte az életét? Ennek megfelelően dolgoztam át Gauguin festményét:

Talán jól látható az is, hogy nem hagyományos festményről van szó. Ez egy puzzle, amit előbb kiraktam (vagy öt évvel ezelőtt), majd átfestettem. A kirakós játék eleve olyan költői, szimbólumokkal telítődött dolog. Ha minden darab a helyére kerül, akkor megnyugvást érzünk. Akkor jó. Az élet nagy kirakója azokból a darabokból áll, amelyeket mi magunk hoztunk létre létünk folyamán. Lelki és fizikális értelemben egyaránt.
Ebből a kirakóból hiányzik egy-két (három) darab. Ez is az egyik volt azok közül, ami a látott irányba terelt a feldolgozásnál. Gauguinnél véleményem szerint nem volt minden rendben, ha a lelki életét nézzük. A családját öt gyerekkel otthon hagyta (azaz Dániában?!), olyan életet élt, amilyet... stb... Nem hinném, hogy elégedett volt önmagával. Nem is lehetett. (Persze az más kérdés, hogy a képei fantasztikusak és a legnagyobbak közt van a helye.) Ezt az ördögi, kétségekkel tűzdelt élőhalott állapotot ábrázoltam. Szimbólumok nélkül Gauguint nem lehet megidézni (önnön magát is szimbolistának tartotta), így utána jártam, mik azok a jelek, amelyek a halált, kínt jelképezik: csont(váz), kígyó, fű, buborék, sötétség... Ezért kerültek "ők" a képre bizarr kontrasztot adva ezzel a G. által kívánt eredeti jelentéshez.

Címkék: halál vallás jézus mária keresztény ördög sátán kígyó gauguin la orana maria

Hideg Mámor

2010.06.03. 14:55 | nagytomsky | Szólj hozzá!

Egyik legrégibb képemről van szó. Még 2003-ban készült Szolnokon az Art Camp-en. Talán ezen a héten vettem először a kezembe olaj festéket. Ez a kép pedig a második kép, amit ott készítettem.
Mivel új voltam még a telepen, nagyon segítőkészek voltak velem a "kollégák". Mindenki szívesen adott tanácsot, hogyan, s miként kellene haladnom a képpel. A legtöbbet Dóró Sándornak, a Németországban élő magyar festőművésznek köszönhetek.

Természetesen Palkó Tibor mellett, aki ha nincs, talán sosem kezdek festeni komolyabban. Ő volt az, aki minden évben meghív az Art-Campra is.
Van egy klassz akt gyűjtemény könyve, amelyből ő is "táplálkozik". Ebből a könyvből "másoltam ki a képen szereplő lányt; kissé átformálva. Most, innen hét év távlatából úgy emlékszem, hogy a könyv béli hölgy nem volt kopasz... én tettem azzá.
Azért tettem így, mert így formailag jobban idomult az őt körülvevő buborékokhoz.

Az volt a koncepcióm, hogy színben egységesen, hideg színekkel fogom megfesteni a buborékokat és a közte lebegő hölgyet. Így a könnyedség, légies hatás fog érvényesülni a képen. Innen is a kép címének egyik fele, a HIDEG.

Kellett, hogy a hideg szín mind jobban érvényesüljön. Ezt egy féle módon érhettem el: tüzet helyeztem mellé. A kontraszt érdekében a formával is ütköztettem: az ívelt buborékokkal szemben a tűz geometrikus, függőleges vonalakkal lett ábrázolva - ezt a mozgás iránya miatt tettem így; az egész képnek van egy vertikális vonulata.
A szín az egyértelműbb: a nő komplementer színét kevertem ki.

A nő mozdulatai, arckifejezése a tűz jelenléte mind-mind egy mámoros, más tudatállapotot tükröz. Olyan ez, mint mikor megborzongsz, de hagyod, még érdekel a végkifejlet akkor is, ha fáj. Félelmetes és vonzó egyszerre.

A kép utóéleteként muszáj vagyok megemlíteni, hogy az első pillanattól kezdve a szobám falát díszíti a kép, valamint részt vett a Hamza tudio-Zene című kiállításán a jászberényi Hamza Múzeumban.

Kép címe: Hideg mámor
Technika: olaj, karton
Mérete: 105×70
Készült: 2003. augusztus

Címkék: képzőművészet festészet

süti beállítások módosítása