Kép-let(t)

Az év elejének "túlzott" aktivitása okán elfogyott a vásznam. Nem is nagyon volt időm festeni, így csak lassan sikeredett beszereznem a következő adagot, de belül azért már motoszkált a "kisördög", hogy jó lenne már valamit csinálni.

Korábban is tettem már ilyesmit és most is a jól bevált pótcselekvéshez nyúltam: egy régi képet dolgoztam át.

A képet még 2004-ben festettem. A Korsós lány sorozat egyik alapdarabjáról van szó. Régi história. A leányka lelép a talapzatról, ahol a helye van (!) és új utakat fedez fel magának.
Most ilyen lápos-ingoványos, vizes terepre ér. Kicsit olyan, mintha egy stégen állna. Innen meg már csak visszafelé mehet, hacsak nem próbálja meg a vízen járást. Valahol azt gondolom, hogy megpróbálja, vagy legalább is gondol rá.

2008-ban újra elővettem a képet. Főként kontrasztot emeltem rajta, és itt-ott egy kis aránybéli hibát javítgattam, de a mondanivalóját nem bántottam.

Most - 2015-ben újra elővettem a képet, hiszen készülök egy nagy, és összefoglaló "Korsós lány kiállításra" és nem hagyhatom egyik képem sem olyan állapotban, hogy az ne feleljen meg a jelenlegi igényeimnek.
Régóta irritált a csaj feje. :) Túl nagy volt. Időnként elalvás előtt is eszembe szoktak jutni ilyenek és olyankor eldöntöm, hogy majd módosítok. Egyszer majd... Persze ehhez erő kell; mármint, hogy újra hozzá nyúljak.
A dolgot bonyolította, hogy a kép eredetileg olajjal készült és mostanában kizárólag csak akrillal festek. A két anyag meg nem annyira kompatibilis egymással. Nem fog az akril az olajra. Legalább is egy rétegben nem.
Ezért két rétegben festettem át! :)
A mondanivalójába egy kicsit most beleszóltam. Főhősünket megtépázta "valami". Olyan, mintha kiszakadna belőle egy darab. A sárga folt valami ember feletti képződmény, de nem hat fenyegetően. Inkább ilyen rendeltetés szerű dolog ez.
A vízen járás most sem lehetetlen, de már mindent el lehet képzelni, hogy a figura kicsit "átalakult".

Remélem így már méltó helye lehet a kiállításon.


Cím: Úton
Készült: 2004-2008-2015
Technika: olaj-akril, vászon
Méret: 77×46

Ismét egy versillusztráció. Vannak olyan irodalmi alaptézisek, amelyek nagyon erős vizuális erővel rendelkeznek. Ezek között is van olyan, ami rám van olyan hatással, hogy az olvasást követően azonnal beúsznak a képek, amelyeket azonnal meg kell valósítani, különben kicsúszik a kezeim közül és "avasan" már nem az igazi.
Most is így történt.

Ismeretlen alkotó, ismeretlen versének részlete:

Ima helyett

Sötét sziklák bilincsébe zárt mélyvizű tavam
felszínén fickándozva jobbra igyekvő halam
pikkelyei fényt villantanak fáradt szemembe

iszapos mélységben balra vergődik a másik

...

megszámlálhatatlan sakkfiguráid egyike
hogy is érthetné, miért, hová kell most lépnie
nagyon fázom és összeroppant az űr
...

Az ilyen versek rám gyakorolt hatása a szövegben fellelhető nagyon tárgyilagos képek miatt ilyen erős. Ahogy olvastam, gondolatban már kész is volt a kép és mint ahogy azt már jól tudjuk a kép a fejben születik és nem a vásznon. Ha már tudom, mit akarok, akkor nagyon gyorsan el tudok készülni; ahogy ebben az esetben is történt. Összesen 3 órát dolgoztam rajta - na persze a kép sem nagy; alig nagyobb egy A/4-es lapnál. A méret azért ennyire kicsi, mert nem volt másik vásznam itthon és azonnal neki kellett látnom a munkának; úgy éreztem, ez nem várhat. (Persze időm sincs mindig, de ez most jókor volt, jó helyen.)
Azért is különös ennek a munkának a születése, mert minden fordítva működött a szokásohoz képest.
Általában előkészülök. Vázlatokat készítek, sokszor több nappal a konkrét kép megfestése előtt. Most ugyan annyi történt, hogy festés előtt kinyomtattam pár tavas-hegyes tájat, de nagyon célirányosan, mert hát ugye tudtam, mit akarok végül látni. A kép elkészülte után készítettem még további vázlatot/vázlatokat. De az is lehet, hogy így fűződik majd össze láncba egy következő képpel. Ezt még nem tudhatom.

A vers és kép szerintem azért kaphatta az "Ima helyett" címet, mert olyan kilátástalan életszakaszban születhetett. Bilincs, bezártság, egyedüllét. Sakktábla bábu nélkül, vagy más olvasatban: egy életre kelt bábuval. A főszereplő meditatív állapotban ül a tábla másik oldalán a tó partján. Mintha a feladatnak nem lenne megoldása. Ijesztő.

Méret: 31×30
Technika: akril, vásznon
Készült: 2015. március

2007-ben úgy éreztem, nem biztos, hogy Jászberény (Magyarország) az a hely, ahol le kellene élnem az életem. Nem szeretem a nagyvárosokat, nem is ilyesmi közegre vágyom. Egyszerűen fárasztott a "nagy magyar valóság". Akkor álltunk épp gyermekvállalás előtt is. Nem voltam benne biztos, hogy ez kell majd a gyereknek.

Úgy éreztem, megfojt a közeg és ugranom kell.
Na de hová? Ez tartott vissza és ez tart vissza a mai napig.
Készítettem akkor erről egy képet. Egy darabig kinn is volt mementóként a falamon, de aztán bénának találtam és levettem. Még a keretéből is kivettem.

Jelenleg hasonó időszakon megyek keresztül. Nem tudom, jó-e, ha egy ilyen közegben élek/élünk, amikor élhetnénk akár egy napfényes szigeten, kevesebb pénzből, de boldogabban. Erről is szól ez a kép.

A napokban eszembe jutott újra ez a gondolat és az, hogy valahol még megvan ez a képem. Elő is kotortam és úgy döntöttem, hogy felfrissítem. Az ötletet jónak tartottam, de a 2007-es kivitelezés szerintem gyengécske volt.
A hátteret jobban belemostam az épületbe. A Korsós lányt viszont határozottabbá tettem.
Bal oldalra elhelyeztem egy tűzbe hulló pihét is. Egy kis idézet a múltkori képemhez. :) A porba hulló vágyakról szól. Arról, hogy ugrani kellene, de úgysem fogunk. Majd ott állunk az ugródeszka végén és balról a lángoktól félünk, jobbra meg a mélységtől. Úgyhogy ez egy ilyen béna és szomorú menekülés maradhat csak.

Azóta is, hogy elkészült, érzek még benne egy kis ürességet. Valami még szerintem hiányzik róla. Nem lehetetlen, hogy egyszer még újra felragasztódik a festőállványra.
Méret: 70×50
Technika: Akril, kartonon (kevés pasztell maradék a 2007-es változatból)
Készült: 2007-2015

Ez volt kész hamarabb. Talán egy hónapot simán várakozott a kép félkészen, amíg rájöttem, hogy is kellene bfejezni.

Először megvolt a kékes-lilás alap; ezt követően felfújtam rá a korsós lányt, de mivel ez egy nagyon kicsi vászon, csak deréktől fölfele. Ez az első ilyen próbálkozásom.
Ezt követően pihentettem. Halvány elképzelésem volt róla, hogy valamilyen sárga vonalak (komplementer) kellenének rá, amelyek a fejből (szemből) érkeznek, de nem tudtam még, hogy mit kell látnia.
Aztán eltelt egy hónap és kiömlött a kék festékem, és muszáj volt a másik kis vásznat is lealapozni. Ebben a pillanatban úszott be a képbe a szív és az agy. Adta magát a szituáció. Az egyik ilyen, a másik olyan lesz!
Az agynál a "lenni vagy nem lenni" ugrott be és igazából úgy is lett. A szívnél viszont hezitáltam.

Megfestettem előszőr egy mellkasból kirángatott szivet. Az nem tetszett. A mellkasból előtörő vér még rendben is volt, de a szív kirepülése béna volt. Akkor ezt lefestettem és csak szimplán lebegett a szív a nőalak mellett.

Már majdnem elégedett voltam, de még hiányzott valami.
Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve festettem alá a "tálkát", ami először lyuk akart lenni, amibe bele esik a szív. Egy épp'csak tálcára le nem érő szív lett a vége. Ezt a pontot kijelölik a sárga sugarak. Ezek kissé "sugárkard" hatásúak. Fájdalmat okoznak. Jönnek jobbról-balról, alulról-fölülről. Megsértik a kitépett szivet. A "Korsós lány" pedig csak üresen bámul... rajta kívül álló események megfigyelője csak. Holott vele történnek a dlogok. Valahogy így szokott ez történni.

Méret: 18×24
Technika: akril, vászon
Készült: 2015 január-február

Van két kisebb képem az elmúlt napokból. Az egyik a "Kép aggyal", a másik, a "Kép szívvel". Összefügg a kettő, hasonlítanak is egymásra.
Hogy jobban teljen a blog, most mégis külön választom őket. :)

Kezdjük az aggyal:

Igen; ez is a Korsós lány sorozat része.
Bal oldalt a "főhős" látható, hideg-rideg közegben. Hangsúlyoson vörös érzékszervekkel.

Tőle elszakadva (!) egy agy lebeg, kb. fejmagasságban. Az ő háttere vörös.

Mostanában sokat "agyalok" az agy és a szív kapcsolatán. Mi lenne logikus és valóban mit szeretnénk... ez két külön történet. Valahol érthetetlen, hogy miért alakul ez így? Mintha egy testben két lélek lakozna és harcolnának egymással.

Ezen a képen hangsúlyosan leválasztottam az agyat az embertől. Olyan, mintha szeretné, ha lenne neki olyan, de ez csak egy másik dimenzióban valósulhat meg.
Érdekes... eredetileg az volt a terv, hogy lesz egy vékony sárga összekötő szál az agy és a fej között... de aztán ezt teljesen elvetettem. Lehet, hogy agyatlanul könnyebb az élet?! Vagy szív nélkül könnyebb?! Na, ez az a kérdés, amit majd talán még több élet tapasztalattal fogok tudni majd megválaszolni. Minden esetre érdekel.

Ehhez kapcsolódó hangzó anyag, ami segített a téma kibontásában:

Méret: 18×24
Technika: akril, vászon
Készült: 2015.

Mikor az agy nem pihen, nagyon gyorsan és hatékonyan tudok dolgozni. Tudom, hogy nem tartható fenn sokáig ez az állapot, mert utána hetekre kidőlök, de ezt az érzést ilyenkor úgy érzem, muszáj kihasználni.

Két nappal ezelőtt jutott eszembe ennek a képnek az ötlete, na persze már régebb óta érlelődött. Hetekig nem mertem neki állni a komoly tervezésnek - a rossz diagnosztikai számok miatt.

Miután megjöttek a kórházból a tuti eredmények, gyorsan firkáltam is egy vázlatot hozzá.
Első körben csak a korsós lány nagy pocakkal volt meg, majd hozzá egy apuka - ő az árnyékban marad; most nem ő a fontos. De az is lehet. hogy most nem vagyok túl jól.
A két perces kroki elkészültekor már tudtam, hogy körülöttük még lennie kell egy méhben lévő babának is.
Ezt le sem rajzoltam akkor, egyrészt, mert "túl bonyolult", másrészt mert már tudtam, hová fog kerülni. A részleteket tekintve még nem volt semmi biztos, úgyhogy a neten keresgéltem hozzá megfelelő méheket. :)

Amint ez megvolt és kinyomtattam pár változatot, előkészítettem a festést. Nem volt szándékomban azonnal neki esni, de egy véletlen hozzásegített az azonnali munkához látásnak.

A kék festékem alul lyukadt ki. A múltkori kép készítésekor kilövelt - végig a padlóra, vödrökre, stb...
Most sem voltam elég óvatos és rengeteg került a palettára. Így nem tehettem meg azt a luxust, hogy csak írólap méretre festek valamit (ez volt az eredeti terv), hanem nekiláttam egy nagy vásznat teljesen lealapozni. Egyik cselekedet követte a másikat és azt vettem észre, hogy már majdnem kész vagyok. Ekkor már nem hagyhattam abba.
Most is gyorsan és gond nélkül csúszott az ecset. Szeretem ezt a "flow állapotot" - talán ezért sem tudok leállni róla. Ilyenkor mindent elfelejtek és csak a vászon, a festék meg én létezünk.
Hát ez sült ki a dologból:

A lány ruháján valamiért összecsomósodott a piros festék. Pont jó helyen, nem is töröltem le. Olyan, mintha a férfi szíve lenne. (Jó, nem pont ott van, de most ez nem jelent problémát.) Ide csatoltam egy szívet. A nő fejéhez kapcsoltam az agyat. Tán azért, mert én annak jobban híjján vagyok. A méhben forgolódó baba köldökzsinórja viszont körbefogja (láncolja?) mindkét embert.
Van még egy fura szem a képen. Átlátszó, nem is feltűnő. De ott van a szív fölött. Van, aki figyel.

A képen alul sűrűbb festéket használtam. Az előtér így vasoksabb lett; jobban lett tere a képnek. Színhangulatilag elég túlfűtött. Melegség árad. De közben a hús is eszembe jut róla. Alapvetően materiális kép készült.

Méret: 70×50
Technika: Akril, vászon
Készült: 2015. február

Legújabb munkám, a "Lyukas" címet viseli. Tegnap készült. Sokat gondolkodtam rajta, mit is lehet írni egy ilyen képhez, hogy ne legyen túlzottan szájbarágós, izzadtságszagú.

A kép nagyon gyorsan kész lett. Egy hétig előtte gondolkodtam, tervezgettem, firkálgattam a vászonra, füzetbe... aztán persze nem olyan lett. (Nem is szokott.)

Egy utat terveztem először, amin fekszik egy emberi szív, ami véletlenül "kiesett" az "emberből", de ő ezt nem veszi észre. Azaz csak érzékeli, mert már az első ötlet is az volt, hogy szálak futnak majd a lyuk és a szív között.

Az út végül nem út lett, csak valamilyen tér. Van a szív körül egy burok, ami lángol, és ebből jönnek a kapcsolódási szálak.

Ez nem túl egészséges állapot... szív nélkül nem lehet élni, emiatt jelenik meg a Korsós lány mögött a halál is. Ez már csak azután került rá a képre, miután szignóztam... de ez rám amúgy is jellemző... későn kapok észbe. Ettől függetlenül nekem vele lett kerek a történet.

A kép bal oldalán a főszereplő az élet sötétebbik oldalán áll. Vágyakozva tekint a kép "naposabb" oldalára, (a jövőbe) ami csak a bal oldalhoz képest napos, igazából az sem egy kellemes hely.

A téma most sem véletlen. Az utóbbi hetek valóban félelemmel vegyes szorongásban teltek. Bízom a jövőben... mást nem tehetek!

Mérete: 50×70
Technika: akril, vászon
Készült: 2015. február

Még októberben kaptam egy felkérést a Szikra Galériától egy önálló kiállítás megrendezésére. Természetesen nagyon örülök minden felkérésnek, de ennek különösen, hiszen egy gyönyörű és méltó környezet és terepe ez a helyi képzőművészetnek.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon van-e kellő mennyiségű anyagom arra, hogy eleget tudjak tenni a megkeresésnek. Aki ismer, az biztos furcsállja ezt a gondolatot, hiszen valóban több szekrény roskadozik itthon a képektől. Nekem viszont ezek nem tűnnek egységes, vállalható, egyben kirakható munkáknak.

A "Korsós lány" sorozatom tűnt leginkább "kész"nek első válogatásra. Kicsit jobban megkotorva a felszínt azonban be kellett látnom, hogy az anyag még így önmagában kevés lesz és pláne nem egységes.

Az elmúlt hónapokban ennek a sorozatnak a kiterjesztését tűztem ki célul. Igyekszem új- és egységes anyaggal jelentkezni, ezért az a koncepcióm, hogy a régebbi munkáim közül talán nem is fogok választani erre a kiállításra.

Az új irány egy karcosabb, street-art-al kokettáló fúzió lesz. Ez azt jelenti, hogy sablonokat gyártottam különböző méretekben a főhősről és különböző szituációkba fogom helyezni.

Ahogy gyűlik az anyag, rá kell jönnöm, hogy igazából tükröt tartok magam elé és a Korsós lány segítségével a saját - főként pillanatnyi lelkiállapotomat tudom megmutatni. Ez más számára teljesen egyértelműnek tűnhet - hiszen erről szól a képzőművészet - de ilyen erősen ezt még sosem éreztem, mint ennél az anyagnál. (Most egy-az egyben megy az azonosulás, korábban viszont a Korsós lány számomra Jászberényt- és a várossal való viszonyomat jelentette.)

Tervezem, hogy folyamatosan bemutatom ezeket a képeket - akár még a valós kiállítás előtt - de elsőre a legfrissebbet, az alig pár órás "Eső" című képet prezentálom.

A kép egésze nagyon hideg és sötét.
A kép előterében  fekete sziluettként, "lyukasan" jelenik meg a főszereplő. Kissé szellem szerű, ahogy átlátszik mögötte a táj. Azt is mondhatnám, hogy árnyéka önmagának.
Látszik, hogy hosszú utat tett meg idáig. Elfáradt és nem tudja, merre és hogyan tovább.

A képet függőlegesen tagoltam. Egyrészt a figura is ezt hangsúlyozza, másrészt az "esőcseppek" is, amik végigfolynak előttünk, kissé eltakarva ezzel a szereplőt. A cseppek rácsot is képeznek, bezárják a "Korsós lányt". Nem engedik kilépni a képből. A fáradtság, csüggedés ennek is betudható.

Egy pár hét elteltével kicsit módosítottam a képen. A lefújt, fekete formára repedéseket festettem. Kissé fellazítotva ezzel a teljes feketeséget. Kissé áttetszőbb lett.

Méret: 30×20
Technika: akril
Hordozó: vászon
Dátum: 2015.

Hetek óta bolyongott bennem ez a kép. Egy költemény elolvasása után ez a részlete örökre beleégett az agytekervényeimbe és azóta el nem enged.

A részlet így szól:

"...ahogy a bársonyrőt szárnyas táltos
a Szentivánéj parazsát átugrandó
visszahőköl, dobog, kapál, fújtat
s mégis elveszve s megbűvölten
újra az izzó szén felé vágtat
hogy eggyé váljon vele..."

A világos színű (szellem) ló  a bal oldalon, a szemét fáradtan elernyesztve, tekintetét  befelé irányítja. Látomásait éli át újra. A szemétől jobbra haladó sötét bordó csíkon a mozgása látható, ahogyan a forró parazsak közé veti magát.
Az első két mozdulat ugyan dinamikus, de egyben kiszámíthatatlan is; benne van a visszahőkölés esélye. Arra gondolhat, hogy vajon okos ötlet volt-e neki indulni az égő parázsnak?!

A toll jobb oldalán már a fájdalmaival küszködő lovat látjuk. Megtette úgy is, hogy előtte felmérte az esélyeit. Igazából ezt akarta.

A táltos végül a parázsba hull. A szárnyalásra, a szárnyaira utaló tollak is a tűz martalékaivá váltak.Talán pont ezáltal tanult meg igazán repülni. Ehhez a repüléshez azonban már nem volt szüksége valódi szárnyakra. Ez lehetett a döntése hátterében!

Szent Iván éjjelén a szerelmesek mind nekivágnak a perzselő lángnak. Szerencsés esetben átugorják és nem égeti meg őket az a tűz, amelyet a Sátán távol tartására gyújtottak. És mi van akkor, ha nem sikerül az ugrás? Szerelmükkel égnek halálra?! (Lehet, hogy ez számukra az öröklét záloga.)

A táltos nem akarta átugrani/átrepülni a tüzet, holott képességei megadták volna neki ezt a menekülési útvonalat.
Kapart és meg- megtorpant. Kiszámíthatatlan, mit hoz a jövő. Teli van kétellyel.
Miért veti magát így is az izzó parazsak közé?

Miért vonzza a tűz? (Miért pont EZ, a gonoszt távol tartandó, Szentivánéji tűz vonzza? Miféle tűz ez?)
Talán a valódi repülés élménye lehet az ok, amelyhez már nincs szükség a szárnyaira. Talán csak ez a tűz képes őt felemelni?

Tisztítótűz lehet ez!? Ha az, milyen bűntől nem tud szabadulni? Ez lehet a megváltás a számára?

Hát ezen kérdések felvetése indította el bennem ennek a képnek a megfestését.

A kép címe: A bársonyrőt táltos

Mérete: 40×50

Technika: akril, vászon

Az előző bejegyzésemben arról írtam, mi is ez a "Jász Száj".
Már akkor megígértem, hogy a saját munkáimat is be fogom mutatni, amelyeket a nevezett fanzinbe szántam.

Nagyon fifikás, mert nem mindegy, hogy a képelemek milyen ponton érintik a kép széleit. Ezt a kis csoportunk már idejekorán eldöntötte, hogy még különösebb, még figyelemfelkeltőbb legyen a kezünkből kiadott kiadvány.

Az első változatomon ezt még nem vettem figyelembe:
Itt egy nyáltól fröcsögő szájat látunk, amely dühösen ordít a nagyvilágba. Biztos nem véletlen, hogy elsőre nekem ez jut eszembe a "Jász Száj" témájáról. A száj nyitva van, dühös, elégedetlen és nagyon szeretné, ha meghallanák. Nem túl politikus döntés ilyet megjelentetni. :) Nagyon underground, nagyon a stencil és matrica hatása érződik. Szerintem ez tipikus street art. Vagy legalább is annak egy korai megnyilatkozási formájára emlékeztet.
A nyál formája ugyan tipikus csepp forma, de ezt egy kicsit tovább gondoltam rajzolás közben. A hímivarsejt formája is ehhez nagyon hasonlatos. em valami "gusztustalanság" vagy "perverzió" áll ennek a hátterében, szimplán csak az, hogy amit üvölt a száj a nagyvilágba, annak van "megtermékenyítő hatása". Ezt a vonulatot vittem a rajzaimon tovább.

A technikáról még nem írtam. Mivel a fanzine költségvetése igencsak alacsony, így a kiadvány fekete-fehér lesz. Még szürke árnyalat sem lesz benne. Ez igencsak megkötötte a kezem. A végső munkának is úgy kell kinéznie, hogy ezt a tényt figyelembe kell venni. Rögtön a tus jutott eszembe, mint tökéletes fekete eszköz. Ugyan készítettem ezzel az eszközzel már korábban (szerintem) klassz portrékat úgy, hogy nem is hiányzott a szürke árnyalat, azaz el tudtam érni azt úgy, hogy a vonalakat sűrűn vagy ritkásan kereszteztem egymással - úgy döntöttem, hogy ezt a fórt most nem használom ki. Ez a szimpla fekete-fehér hangulat kellően nyers ahhoz, hogy egy utcára vitt kiadványt megtöltsön; ahogy írtam, kellően street artos.

A második munkám ez volt:
Itt már kicsit madárnyelven fogalmazok. Látszódik egy arc oldalnézetből, amint tátva van a szája. Jászsági népművészeti formakincsből vett növények "lövellnek" ki a szájából. Formailag hasonlít a hímivarsejthez ez is, ami a megtermékenyítést hivatott megjeleníteni. A kis fehér pöttyök (amelyek a virág részei is) pedig a megtermékenyítendő petesejtek, vagy ha úgy tetszik, akkor a hallgatóság (vagy olvasóközönség).
A virág megismétlődik; majd'hogy nem tükörképe a kijövő fehér virágoknak a figura torkában is. Ezek a még ki nem mondott gondolatok, amelyek ugye ki is lesznek (lettek) mondva. A mondanivalója egyértelmű: a jász ember nem tartja vissza a gondolatait, hanem kimondja azokat és mindez a közjót, a fejlődést, a szellemi termékenységet szolgálja.
Ezen a képen még mindig nem figyeltem arra a megkötésre, hogy bizonyos elemeknek hol kellene kifutni a képmezőből. Nem baj, talán ez a kép a legegyszerűbb, de legtöbbet mondó is.

Az ezen a képen is látható felirat formája sem véletlen.
Mivel a JÁSZ szó visszafelé olvasva a  SZÁJ szót eredményezi, muszáj volt erre a tényre vizuálisan is felhívni a figyelmet. A betűk pontosan egymás alá vannak rendelve, közöttük pedig egy vonal, egy tükör van. Így annak is leesik a két szó közti kapcsolat, aki eddig erre nem is figyelt.

A harmadik kép:
Ez a kép a második inverze. Itt a gondolatok virágai világosak és a kimondott szó a sötét. A hímivarsejtek itt már sokkal direktebben vannak megfogalmazva. A virágot azért még fel lehet fedezni benne és ezt nem is akartam a munkám során elveszíteni.
Itt jelenik meg először a képeken a fül. A fülnek embrió alakja van, ahogy a valóságban is. A megtermékenyítés, a FÜL megtermékenyítése SZÓval itt már egyértelmű.
Az embrió egy gömbbe van ágyazva. Nem túl pontos az ábrázolás biológiailag, de azt gondolom, hogy jelen esetben ez megbocsátható.
A felirat elhelyezése a fül/embrióban szintén nem véletlen.

Ezt a három munkát mutattam be először a Hamza Studionak. Ekkor döbbentem rá, hogy ez így nem lesz jó, hiszen egyiknél sem tartottam be a "szabályt".

Ekkor álltam neki a negyedik rajznak:
Itt már centiztem, mértem. De még mindig félreértettem. A kapott stilizált "rajzon", amin fel voltak tüntetve az oldalak és az, hogy ki hol fog szerepelni félreérthetőek voltak. Úgy értelmeztem, hogy egy A/4-es oldalon 3 alkotó fog szerepelni és az enyém lesz a bal szélső sáv. Fel is osztottam egy A/4-es lapot 3 egyelő részre és függőlegesen bejelöltem rajta a megadott pontokat, hol kell kifutniuk a vonalaimnak. El is készítettem a harmad A/4-es rajzot, de annyira megtetszett a játék, hogy kitöltöttem a mellette álló másik két harmadrészt is. Gondoltam, hogy úgy kell dolgoznom, hogy egy sávként és három sávként is meg kell állnia a helyét a rajznak.Gondoltam, hogy úgy is fel lesz aprítva, de ha nem, akkor meg lesz egy teljes rajzom.
Ezekkel a gondolatokkal kezdtem a munkának.
A bal harmadban látszik is a már sokszor ismételt nyitott száj, amelyből a világos szavak törnek elő, megtermékenyítve egy fület.
A középső rész egy telefont ábrázol. Ebbe mondja el a "Jász Száj" a mondanivalóját. A telefont azért alkalmaztam, hogy ne csak a közvetlen közelünkben élők halljanak a gondolatainkról, hanem a távoliak is meghallhassák azt.
A kép jobb oldala a telefonzsinór területe. A telefonzsinór egy ceruzában végződik. Mégis csak vizuálisan mondjuk el a gondjainkat, örömünket-bánatunkat. Ez a mi eszközünk, nem a "kiabálás".
Új elem az arcon keresztülfutó és a fül/magzatba haladó fonal. Ez a bonyolult kapcsolatot jelenti a jel adó és a jel vevője között. Mivel hasonló felépítésűek, így a kettő végül ugyan az lesz.

Az ötödik és ez eddig utolsó munkám az előzőeket magában egyesítő, de formailag jóval letisztultabb munka:
Itt már csak a legfontosabb közlendőkre koncentráltam: Megmaradt a tátott szájú ember, aki sötét gondolatait világosan adja a halló fülek számára. A jászsági virágmotívumok tán leginkább itt hasonlítanak leginkább hímivarsejtre. Legalább is azok, amelyek megtermékenyítik a füleket. A füleken belül kis körben kis pötty van. A petesejtet szimbolizálják, bár utólag már szemnek láttam őket. Különösen erősíti ezt a hatást a fülkagyló elhelyezkedése, amik ezáltal a szemgödrökre és a szemöldökre is hasonlítanak.
A virágokat vékony vonalakkal követtem. Ez a mozgás és változás miatt van. A Jász Száj feliratból jönnek közvetlenül. A felirat fekete-fehérsége is karakteresebb lett így. Sokkal kifejezőbb. Miközben írtam, a Black-Out zenekar felirata járt az eszembe. Na persze aki engem ismer, az tudja, hogy ez egyáltalán nem meglepő. Az a fajta szellemiség mindig is nagyon közel állt hozzám.

A Hamza Studio újabb kísérlete arra, hogy mind több embert állítson a kultúra oldalára. Majd MI megmondjuk?! Azt nem tudom, hogy megmondjuk-e a tutit, de az biztos, hogy van mondanivalónk!

A Jász Száj eredendően egy kiállítás címe. Már februárban szerettük volna megrendezni, ami aztán tolódott április másodikára - Jászberény város napjára. A programok túlkínálata miatt viszont visszakoztunk és most úgy néz ki, hogy talán májusra be tudjuk mutatni a munkáinkat.

A Déryné Művelődési Központ emeletén kihasználatlanul az idők végezetét váró erkélyes rész reméljük végül meggondolja magát és átváltozik GALÉRIÁVÁ. Mi nagyon bízunk a folyamatban és remélhetőleg mi leszünk az elsők, akik itt rendezhetnek tárlatot.

A mostani bejegyzés aktualitása viszont nem ez, hanem az, hogy ugyan ezen név alatt hamarosan egy fanzine-t jelentetünk meg, amely vélhetőleg pl. a Jászkürt újsággal együtt kerül kézbesítésre és így majd' minden helyi lakos postaládájába. Ha már csak minden 10. postaláda kirámoló veszi a fáradtságot és nem élből dobja a szemetesbe reklámnak nézvén, azt hiszem, már elértük a célunkat.

A Jász Száj egy tükörszó. Érdekes, hogy visszafelé olvasva a "jász" szó szintén értelemmel bír. Így összeolvasva a kettő pedig már határozottan forradalmi és figyelemfelkeltő.
A fanzine-ünk egy képzőművészeti felkiáltójel. Egy kis odafigyelésre sarkallja az olvasót.

Az én Jász Szájam még nem áll teljesen kész. Ugyan vannak már festményeim ebben a témában, de a sajtóban megjelentetett grafikus változatom még várat magára.

Nekem a Jász Száj - mint ahogy azt már említettem: forradalmi, de akár úgy is fogalmazhattam volna, hogy fenyegető. Ebben a világban, az, aki kimeri nyitni a száját, akinek van határozott elképzelése, az nagy felelősséget vállal. Arra odafigyelnek és elég egy rossz mozdulat, hogy minden összeomoljon. Mégis vállalni kell a saját hangunkat, hiszen a művészet évezredek óta erről szól. A képzőművészet ebben mindig az élen járt, bár a hangja nem mindig jut el széles tömegekhez. Úgy gondoljuk, hogy ez a fanzine- egy újabb eszköz lehet erre. Talán majd az is felkapja a fejét, aki eddig nem járt képzőművészeti kiállításokra.

A Jász Száj nem csak a mi, hanem a nép hangja is egyben. Hiszen emberek közt élve ezt a hangot halljuk nap, mint nap. Milyen ez a hang? Miről beszélgetünk otthon és a barátainkkal a munkahelyeken, iskolákban? Mi foglalkoztat minket?
A véleményem az, hogy az emberek sajnos főként a negatív dolgokra fogékonyak, emiatt a "jász száj" meglehetősen pletykás, meglehetősen szeret kibeszélni másokat és meglehetősen kárörvendő is. Nehezen tud örülni másokkal. Az általam készített festmények többek között ezt is prezentálják.

Mit ne mondjak, nagyon élvezem a Víztorony adta lehetőségeket. Nagyon tetszik, hogy kialakult egy stílus, amit az emberek a toronyhoz kötnek. Nagyon tetszik, hogy mindez köthető akár hozzám is.
Tegnap megtaláltam az "eredeti" Hamza skiccet, amiről annó lemásoltam a tornyon lévő figurákat. Rájöttem, hogy annyira nem is hasonlítanak a figuráim az övére. Ez valahol mélyen megnyugtat. :)
Lehet, hogy ráléptem a saját utamra? Ráléptem akkor is, ha ebben Hamza bácsi segített? Jó volna, ha így lenne.

Persze ez a stílus elkényelmesít. Bármit meg lehet valósítanom, szabadon. Nem okoz kézbéli nehézséget, hiszen ez a stílus nem erről szól.
A főiskola elvégzése óta mindig azzal hergelem magam, hogy nem kellene már "fitogtatnom" a rajzbéli tudásom és végre csinálhatom a magam dolgaim.
Persze ez így is van, de újra- és újra előjön belőlem a kétely. Meg tudom csinálni? Még mindig meg tudnám csinálni? Ezeket most nem is ide kellene írnom, de pont benne vagyok egy ilyen "kételyes" munkában és muszáj még frissen leírnom.

Ez a kép viszont nem a bizonygatásról szól. Ez a kép a nyugalomról, az önigazolásomról és a lazaságról szól. Ez az igazi saját munkám. Nem nehéz ilyet csinálni technikailag. Ezért is szeretem. Nem azzal vagyok munka közben elfoglalva, hogy ugyan pontos lesz-e a figurám, vajon dőlnek-e a vonalak... az más képre tartozik.

Igazából két egyforma méretű képet készítettem egymás után, vagy ha úgy tetszik, egyszerre. Palkó Tibi keresett meg, hogy fel kellene ajánlani a város gyűjteményébe két képet. Az egyik egy régi munkám volt, de szerettem volna valami frisset is adni. Kapóra jött a Víztorony ügye. Azon a képen egy film forgató stáb volt. A helyi tv stáb ebben a stílusban megfestve. Olyan lazán jött belőlem, hogy azonnal neki álltam egy újabb képnek is.
Van a kép alatt egy - a kislányom által festett domb és talán tulipán is, amit a nyári alkotótáborban festett, de aztán nem fejezte be, mert nem tetszett neki... úgy meg nem hagyhattam, így ennek a tetejére került az én munkám. Miért mondtam ezt el? Mert elég feltűnő, hogy van, ahol vastagabb a festékréteg. Az az ő keze nyoma. Nekem külön tetszik, hogy ilyen alapra dolgozhattam.

A kép színei meleg föld színek.Itt-ott világít ki egy-egy kis felület. Ezek a kis felületek fogják össze a három figurát.A három figura - talán felismerhető egy kisbaba,akit az anyukája táplál még és az apuka, aki összefogja a a családot.
A képen elég sok az utalás a gyermek létrejöttére. Gyakorlatilag egy évet ölel fel a kép. Egészen a megtermékenyítéstől a szoptatás koráig. Nagyon bensőséges, intim hangulatot szerettem volna ábrázolni.

Cím: Családi idill
Technika: akril, farostlemezen
Méret: 30×21
Készült: 2012.

Ha augusztus, akkor Art-Camp. Idén már XXII. alkalommal!

Nekem ez mindig olyan megható. Mármint, hogy meghívást kapok. Jó, tudom, hogy ez annak is szól, hogy a fő szervezővel, Palkó Tibivel már nagyon rég nagyon jó barátok vagyunk, de hát akkor is. Meghív! Olyan arcokkal, akik a magyar képzőművészetet jelenleg alakítják, formálják. Olyan fiatalokkal, akik majd ezután fogják formálni. Nagy megtiszteltetés ez számomra.
Külön öröm és élmény volt, hogy a négy és fél éves lányom is örömmel jött velem a táborba. Már délben mentünk érte az oviba, hogy délután együtt mehessünk festeni. Sokat játszott Tibi lányaival és természetesen festett is.
A kiállítás hivatalosan még a héten (15.-éig) látogatható.

Az idei év témája: TÉR-KÉP-TÉR volt. Nehéz ezt pontosan beskatulyázni, mit is jelent ez pontosan. De talán nem is kell. Mindenkinek mást.
Én úgy értelmeztem, hogy a kérdés az, hogy vajon mitől lesz egy képnek tere? Mint színnel foglalkozó (szak)ember, számomra az egyik helyes válasz maga a SZÍN. A szín képes teret meghatározni. Ahogy elnéztem a kiállítást, mások is hasonló képp gondolkodtak erről. Persze volt, akiknek az ugyan erre a kérdésre adott válaszuk a vonal volt és volt, aki nem is eképp értelmezte a TÉR-KÉP-TÉR fogalmát.

Ez a nyár alkotómunkában nem szűkölködött. Május végétől fotós képzésben vettünk részt a feleségemmel, közben a víztornyot festettük a Hamza Studióval és jött az Art Camp. Nem is mertem remélni, hogy egy kisebb képen kívül mást is le tudok tenni az asztalra. Besűrűsödtek a tennivalók augusztus végére.

Először egy kisebb képet festettem - biztonsági okokból:
Nem ment olyan simán, gördülékenyen. Alapból nem is ez volt az elképzelésem.
Találtam egy húsz évvel ezelőtti fotóművészeti újságban egy olyan fotót, hogy egy nagy városban egy nagyon vékony munkás ember tol egy nagyon kövér jó módban élőt. Nem azért, mert nyomorék lenne, hanem kényelmi okokból.
A figura megmaradt, de menet közben átértelmeztem, átalakítottam.

Először egy az egész felületet lekentem szürkére. Ahogy dolgoztam rajta, úgy gondolkodtam vele párhuzamosan. A szürkéből hús színű lett. Ettől a színtől sötétebb árnyalattal festettem meg a figurám árnyék változatát a bal oldalra.
Másnap visszatérve eltűnt a minta újságom, így a bal oldali figurát nézve festettem meg tükörképben ugyan azt a jobb oldalra. Az ötlet jónak tűnt, a kép mégsem tetszett. Befelé fordítva hagytam a táborban és hazamentem.
Másnap középen "belevágtam" a képbe. Úgy voltam vele, hogy rontani már nem ronthatok rajta; nagy baj nem lehet.
Egész délután a hasítást festettem. Közben megfogalmazódott a gondolat is és a kéz irányítását az agy elfogadta.
Mondanivalójában egy egész más kép született, mint az eredeti terv lett volna, de úgy érzem kinyílt a történet. nem bántam meg a módosítást.

Számomra a kép a maga hús színeivel, a tolókocsis emberrel és a középen lévő hasadással egy vívódásokkal teli, belső konfliktusról mesélnek. Egy megnyomorított ember meghasonlását és dühét meséli el. Természetesen nem testi, hanem lelki értelemben kell erre gondolni. Egy segítségre, támaszra szoruló ember, aki szinte eltűnik a tornyosuló konfliktusok mögött, aki már nem is látszódik, talán nem is ember már egészen.

...és hogy én vagyok-e ez az ember? Meglehet. Mint ahogy bárki lehet közülünk...

Kép címe: Hasadások I.
Mérete: 30×40
Technika: akril vásznon
Készült: 2012. augusztus

Az előző ebben a témában írt poszt folytatódik.

Sokan kérdezték tőlem festés közben, hogy kinek az ötlete alapján készül a víztorony kifestése.

Mint ahogy azt már az előző posztban is írtam, alapvetően Hamza ötlete. Egy emberi formát ábrázoló skiccből indult ki minden. Én csak rátaláltam és tovább gondoltam.
A szó szoros értelmében így nem is vagyok biztos benne, hogy az én munkám/érdemem az "ötlet". Hamza bácsi a sírból is instruál! :)

A munka oroszlán részén túl vagyunk.

A tervezés után a legfontosabb volt Judit méretarányos tervének falra rajzolása. Ezt grill gyújtós szénnel készítettük el. Judit férje, Kerek Tamás, Fejős Laci és én dolgoztunk vele.

Ezzel párhuzamosan a már látható vonalakat ki kellett húzni fekete festékkel. Ez volt a kontúrozás első fázisa. Mindenki által láthatóvá kellett tenni a vonalakat. Természetesen már itt eltértünk az eredeti vonalvezetéstől.

A látható kontúrok után kezdtük az alapozást. Nem lehetett az agyon firkált felületre csak úgy felkenni a festéket. Emiatt vásároltunk világoskék, sárga és piros (inkább rózsaszín) alapozó festékeket. Ez hasznos a mű tovább élése szempontjából is és fontos a mi rejtett bizonytalanságunk okán is. Hiszen ha mégsem tudtuk volna időre befejezni a munkát, már akkor sem látszódott volna az eredeti összefirkált szürke fal. Na de ez aztán tényleg kulissza titok volt. :)
Sokat segített a felkent alapozó szín, hiszen később, mikor festettük a már végső színeket, ez alapján tájékozódtunk, hogy hová, milyen típust kell tennünk. Meleg, vagy hideg színek illenek majd a fal azon részére.

A festésnél már szabadabb kezünk volt. Eredetileg a Judit által tervezett méretarányos rajz kiszínezéséhez igazítottuk a színeket, de nagyon hamar be kellett látnunk, hogy így haladni szinte lehetetlen. Maradt támasznak az alapozó színe. Így nagyobb örömmel, lelkesedéssel és elánnal vetettük magunkat a munkába. A művészi szabadság így nem sérülhetett. :)

A festés következő szakaszára azért volt szükség, mert a festés folyamán elhalványultak, néhol megszűntek a kontúr vonalaink. Tegnap (2012.07.17) csak fekete festékkel kontúroztunk. De egész délután. Ez akár unalmas rabszolga unka is lehetett volna, de nem volt az, hiszen a fekete vonal is hihetetlen izgalmakra képes. Ritmust ad, vastagsága/vékonysága játékos ötleteket juttat eszünkbe. Lehet rá "gümőket" rakni, stb... Én legalább is élveztem nagyon.

A segítő kezeket persze nem lehet kihagyni ebből a posztból sem. Nélkülük aligha haladnánk ilyen jól. Még csak 18.-a van - tehát az átadásig van még 10 napunk, de már látjuk az alagút végét. A Hamza Studio jelenlegi hat tagjából eddig öt rendszeresen kijárt dolgozni. A "gyerekek" pedig legalább ilyen lelkesedéssel jönnek napról-napra. Egy kis öröm és büszkeség mindenképp van bennem abból a szempontból, hogy a legaktívabbak a liskás, vagy volt-liskás diákok. Többükkel már nem ez az első nagy városi "megbízás", amit együtt csinálunk, hiszen a Színpad Háttér elkészítésében is többen komoly részt vállaltak a mostani alkotók közül.

Erre a posztra már nagyon-nagyon rég készülök. Talán emiatt kezdtem el a blogot is, csak vártam a "megfelelő" időre, mikor megírhatom.

A történet 2009 tavaszán kezdődött. Épp a Hamza Múzeumban dolgoztam. Leltároztunk. Előkerült egy régi szoborvázlat a Hamza hagyatékból. Egy kis tenyérnyi papírfecni volt, semmi más. Egy alig felismerhető emberi (női?) figurát ábrázolt. Olyan "barbapapás", mint a többi ismert szobra. (A Hamza Múzeumban 8 ilyen szobor van.)

Nagyon megtetszett és lefénymásoltam. Itthon kb. egy évet pihent, még nem tudtam, mire fogom felhasználni.

A 2009. augusztusi Hamza Studio kiállítás a MAGYARázat egy rendhagyó kiállításunk volt. A Lehel Mozi előtti téren (ami akkor még szabad placc volt) állítottuk fel a paravánjainkat és ott rendeztünk egy olyan tárlatot, amelyet az arra elhaladók "kénytelenek" voltak megnézni. Este pedig bepakoltuk mindezt a Moziba.
Nagy siker volt, sokkal többen látták, mint eddig bármikor a munkáinkat. Ezen felbátorodva döntöttük el, hogy a következő évi kiállításunk is szabad téren lesz, de most már olyan formában, amit nem kell estére zárt térbe menekíteni.

Ezen az őszön kerestük meg Jászberény város önkormányzatát, hogy milyen felületet ajánl. Nem volt egyszerű a kér(d)és, hiszen csak önkormányzati tulajdonú épületek falai jöhettek szóba.

Alvári Csaba, a város főépítésze javaslatára kerestük meg a VVZRT-t, aki a város hatalmas víztornyáért felelt. Meg is egyeztünk még november-december táján velük.
A probléma az volt, hogy abban az időben túl sok személycsere történt a vezetésben. Változott a polgármester személye, változott a VVZRT vezetése is. Pár hónap múlva kezdhettünk mindent az elején.

Ez sem jelentett problémát, hiszen a város vezetése mellettünk állt. Támogatták a terveinket annak fejében, hogy bemutatjuk a terveket és ők kiválasztják közülük a leginkább megfelelőt. Kérésük csak annyi volt, hogy ne graffittit tervezzünk.

A Hamza Studio az engedélyek meglétének birtokában 2010 január-február táján megkezdte a tervezést. Végül az önkormányzat az én terveimet fogadta el.

A terv:

Olyan festményt álmodtam a toronyra, amely kifejezi Jászberény kulturális minőségét és kellően fiatalos, lendületes. Az oda látogató fiatalok is magukénak érezhetik és talán (!) ne firkálják teli.

A Víztorony falának eddigi funkciója az üzenetváltás volt. Rengeteg falfirka éktelenítette. Ezek tartalma sokszor igen obszcén, provokatív. Leginkább egy óriási pletykafalhoz hasonlítanám, amelyről kitűnik, hogy kinek milyen a nemi irányultsága, ki-kivel szeretne kapcsolatot létesíteni, kinek mekkora a ... foga... stb...
Emiatt gondoltam, hogy a készülő mű egy kicsit foglalkozhatna az "alap funkcióval" is, tehát a pletykával. Emiatt egy olyan képet terveztem, amelyben emberek sutyorognak egymásfülébe, vagy épp csak hallgatóznak.

Formavilágában semmiképp sem szerettem volna nagyon naturális lenni. Ennek a legfőbb oka, hogy ne egyedül kell a képet elkészítenem, hanem sokan vagyunk rá. Nem csak a Hamza Studio tagjai, hiszen ők képzett művészek, nekik nem okozna gondot egy ilyen mű elkészítése, ám a munka hosszát igen csak megnövelné.
Munkánkat rengeteg iskolás korú segíti. Az általános iskolástól az egyetemistákig. Persze a kiosztott feladatok nagyban függnek a képzettségtől. Nagyon örülünk a diákok érdeklődésének, hiszen így valóban nemzedékeken átívelő munkáról van szó. Olyanról, amelyet a felnövekvő generáció is magáénak érezhet.

Olyan formát kell választanom, amelyet egy 158 négyzetméteres falfelületre felrajzolni ne okoz nagy nehézséget, modern és konzervatív egyben, valamint ahogy fentebb is említettem, tiszteleg a város képzőművészeti öröksége előtt.

Emiatt vettem elő az egy éve a fiókom mélyén pihenő Hamza vázlatot. Akvarellel készítettem három -négy festményt ebben a stílusban. Az egyiket direkt ebben a témában - azaz pletykálkodó embereket ábrázolva.

Úgy gondolom, hogy Hamzánál jobban senki sem képviselhetné a város képzőművészeti örökségét, hiszen kellőképp tisztelt ember, mint művész és kellően modern, meglepően mai és szól a jelen generációjának is. Természetesen célom, hogy felhívjam azok figyelmét is az ő jelentőségére, akik talán még nem ismerték őt előtte vagy nem foglalkoztak a témával. Remélem hamarosan méltóbb helyre kerülhet az ő életműve is.

A terv elfogadása után a város fejlesztő bizottsága utalt is a múzeum számlájára egy festékre épp elegendő összeget. Ennek nagyon örültünk, hiszen látszott az akarat.

DE!

A VVzrt-nél a munkánk megkezdése előtt két héttel egy bizonyos úr leállította a munkánkat arra hivatkozva, hogy a víztornyon statikai vizsgálatot kell eszközölni. Az 1960-as években készült tornyon épp MOST kellett ezt véghezvinniük. A statikai vizsgálat viszont hónapokig váratott magára, majd 2011-ben egyértelművé vált, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, csak időhúzás volt a cél. A várossal való szerződésünk is időközben lejárt, a pénzt így a munka megvalósulásának híján visszautaltuk.
Ez volt az a pont, ahol én személy szerint lemondtam a "Víztorony Project"ről. Sőt! Ez volt az a pont, ahol már nem is akartam a városnak adni az "ingyen munkánkat", hiszen az akkor már két éves munkánkat láttam semmibe veszni.

Szerencsére a Hamza Studio nem egyéni vállalkozás, hanem csapatmunka. Én már csak ímmel-ámmal foglalkoztam a toronnyal, de a Hamza Múzeum "mindenese", a Hamza Studio fő támasza és pénztárosa Farkas Edit tovább nyomta a gombot és újabb utakat keresve megtalálta a módját, hogy elérjük a célunkat.

2012 tavaszán újra megcsillant a remény. A Studio pályázott egy országos festékgyár pályázatán is festékre, de sajnos ezen nem sikerült nyernünk, bár több száz szavazatot kaptunk a terünkre. Szerencsére a város kisegítve minket, immáron egy kicsit több pénzzel kiegészítve újra elutalta a festékre szánt pénzt a csoportnak. Már nem volt vissza út.

Mihalik Judit méretarányos terveket készített a toronyról és a festményem átültette ebbe a formába. Demény Andrea póló terveket készített, amelyeket időközben meg is valósítottunk. A munkánkat segítő alkotók kapnak egy tiszteletpéldányt belőle.

A média felé is nyitnunk kellett. Az egyetemről frissen szabadult Zombori Tamást kértük fel, hogy a munkálatainkat rögzítse és lehetősége szerint terjessze. Egy régebbi kapcsolatának köszönhetően az m1-nél nyitott kapukat talált és remélhetőleg az országos tv csatorna is bemutathatja a munkánkat.
A helyi média is szívesen foglalkozik a víztorony témájával. Így a helyi rádió is készített interjút Edittel, valamint érdeklődött már a JBO, a Hatvan.eu oldal is.

A munkát 2012. július 3-án kezdtük el és július 28-án adjuk át a városnak egy nagyszabású városi képzőművészeti nap kíséretében.

Nem is tudom, ide való-e ez a bejegyzés, hiszen most egy esküvői fotózásról írok. Azaz annál sokkal többről.

Történt ugyanis, hogy Cortonába kaptam meghívást egy esküvő fotózására. Cortona különleges hely. Állítólag Olaszországban a második legtöbb esküvő ebben a kis toszkán városkában köttetik.

Cortona egy középkori kisváros, nagy fallal körülvéve. A falon belül tipikus szűk kis utcácskák találhatók. Nincs is sehol kétirányú forgalom. Egy dombtetőre épült településről van szó, amely már az etruszkok által is lakott volt. Ennek megfelelően tömény történelem lengi körül az épületeket, de az embereket is.
A város legprominensebb szállodájában kaptunk szállást. A szálló valamikor az 1200-as években épülhetett. Minden ízében román kori. Boltívek, alacsony mennyezet, kő a kövön... Fantasztikus. Ehhez hozzá járul a XXI. század minden kényelme: a szobák (és fürdőszobák) felszereltsége, a társalgók kényelmes kanapéi, a wi-fi mind-mind luxuskategóriájúvá avanzsálják ezt a csodát. Na meg persze a panoráma. Kinézve mindenhol háztetők, a háztetők alatt pedig az elterülő dimbes-dombos és ciprusokkal szegélyezett toszkán táj.

Az esküvő szűk körű volt. Reggel a menyasszony és a vőlegény készülődését kellett megörökítenem, majd a városháza következett. Tipikus középkori, nagy lépcsős, kőmonstrum. Ilyet az ember csak filmeken lát. Konkrétan a Napsütötte Toscana című filmben. De amíg vonultunk, vagy csak úgy tengtünk-lengtünk, sétálgattunk a városban - mindig úgy éreztem magam, mintha díszletek közt járnék. Pedig ez egy nagyon is élő város. Suliba mennek a gyerekek, piaci kofák árulnak a falak mellé húzódva. Bár, mintha ők is egy mese szereplői lennének.

Tehát vonultunk a Városházára. Ott egy fiatal, természetesen jól öltözött srác adta össze az ifjú párt. A szertartás egyszerű volt és nagyszerű. Nem volt sok, nem volt kevés. épp elegendő volt. Volt időm mindent körbe fényképeznem.
Minden nem lehet mese szerű. Nálam is volt egy kis krach. A nemrég vásárolt hiper-szuper Canon 5D-m az esküvő közepén ledobta magáról fölöslegesnek gondolt terhét, a tükröt. Nem volt időm gondolkodni, vagy bosszankodni. Gyors váz csere - mert hát egy profi egy vázzal nem indul el esküvőt fotózni - és folytatódott a show! :)
Ilyenről eddig csak rémtörténetekben hallottam. De ez nem mese, ilyen tényleg van! Mindenre fel kell készülni!

Az esküvő után fotózkodás a Városháza különböző pontjain; erkélyen, lépcsőn, zászlókkal, stb. Mivel nagyok a szintkülönbségek, nem egyszerű a féltonnás málhazsákommal rohangálni ide-oda. Be kell vallanom, elfáradtam. Vissza is vonultunk a szállodába, ahol egy 20 perces pihenőt adtunk egymásnak. Ránk is fért, hiszen már a ruházat is kezdett tapadni a bőrünkre. Kellett egy kis felüdülés.
Egy óra körül kezdtük el a páros képek elkészítését. Először a szállodai szobában, hiszen az már önmagában is egy időutazás volt. Az ifjú pár erkélye megint csak adott lehetőséget pár jópofa kép elkészítésére. (A kedvencem a korban ezer évvel későbbre datálható napágyon való pihegés.)

A szálloda folyosói, társalgói kimeríthetetlen tárházai voltak az esküvői fotózásnak. Ha rossz idő lett volna, akkor is találtunk volna különös helyszíneket az eseményhez.
Most volt lehetőségem először kipróbálni a vakumra "tekerhető" derítőlapot, ami most kónuszként funkcionálhatott. Nagyon különleges hatású képek születtek vele a szűk lépcsőházban.

A nagy dobás azért mégis csak maga Cortona. A táj, az épületek csak úgy kínálták magukat. Már előző nap egy nagyon gyors és nagyon rövid sétát tettünk a városban felmérni a lehetőségeket. Azok meg minden méteren adódtak. Sőt! Ha csak egy helyben álltak volna és körbe járom őket, akkor is minden irányból gyönyörű képeket lehetett volna készíteni. Azok a sikátorok, virágos ládák, erkélyek, kőfalak... Ha csak a tized része lenne belőlük itthon (Jászberényben), már elégedett lennék.
A koncepciónk az volt, hogy a szállástól elindulunk az étterem felé és mindenhol megállunk, ahol valami érdekeset látunk. Így tartott egy bő óráig megtenni az egyébként 5 perces könnyű sétát. Természetesen mindenhol megálltunk! :) Ezzel együtt is az az igazság, hogy ha van még ezen felül plusz három óránk, azt is tartalommal tudtuk volna megtölteni. De hát az idő nagy úr! Délután kettőkor kezdődött az ünnepi ebéd. Csak egy kicsit késtünk.

Az ünnepi ebéd egy fantasztikus ristorante teraszán zajlott. Azaz először a kertben egy kis harapni valóval kezdődött. Tintahal, rák, kagyló és egyéb tengeri herkentyűk kínálták magukat. Nekem innen Magyarországról már ekkor úgy tűnt, hogy ez maga az ünnepi ebéd. De ez csak az előjáték volt.
A teraszra felvezettek bennünket, ahol hihetetlen panoráma nyílt az alattunk elterülő toszkán tájra. A fényviszonyok is ideálisak voltak. Az ételek kifogástalanok és rettentő mennyiségek. Az a marha steak... az a pici (ejtsd: picsi)... És persze az édességek... Na persze tapasztalt olasz utazó lévén azt azért be kell vallanom, hogy én még rossz olasz étteremben nem jártam.
Étkezés előtt bemutattam az ifjú párról készült kis videómat, amit erre az alkalomra  szerkesztettem nekik. A videó párhuzamosan mutatta be a párt a születéstől a mai napig. Alatta egy olyan találomra kiválasztott zene szólt, ami mint kiderült PONT a pár kedvenc dala volt. Minden klappolt. Szülők-testvérek könnycsatornái mind megnyíltak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. De hát ennek már csak így kellett lenni! :)

Az ebéd közben is természetesen dolgozott a fényképező, a feleségem és egyben legfontosabb segédem szorgosan tartotta a derítőlapot most is, mint ahogy végig a fotózás alatt és készültek a jobbnál jobb beállított és elkapott képek.
Öt óra körül kezdett oszlani a násznép. Így mi is elköszöntünk és holtfáradtan visszatámolyogtunk a szállásra.

Voltam olyan botor, hogy a kártyaolvasóm nem tettem be a csomagba, így csak a hazatérésünk után tudtam a képeket elemezni, itt-ott javítani és persze szelektálni. Érdekes, hogy alig-alig volt szelektálásra méltó kép. A fények mindenhol nagyon jól viselkedtek. Itt-ott egy-egy szemlecsukás miatt kellett pár képtől megválnom.

A pár egy héten belül már láthatta virtuális módon a képeket. A visszajelzések szerint nagyon elégedettek. Ennél nagyobb öröm pedig nem létezik egy fotós számára.

A buli viszont hamarosan folytatódik. Június végén lesz megtartva Budapesten a Dunán a lagzi. Ott kerülnek átadásra az esküvő képei is a maguk fizikai valójukban is, valamint egy újabb munka vár rám, amely ugyan gyökeresen más lesz, mint a cortonai, de hasonlóan izgalmasnak ígérkezik. Nagyon várom!
 

Ahogy azt már korábban írtam, a legközelebbi kiállításunk Gyöngyösön lesz és az Elengedés címet fogja viselni.

Erre a kiállításra készült az itt bemutatott "Markomból" című is.

A képen a kinyitott tenyerem látható, amelyből kifolyik "valami". Ez a valami egynemű a kezemmel, egynemű velem. A részem.

A részem elvesztéséről szól. Kényszerű elengedésről. Ezt a valamit belőlem muszáj elengednem, kiengednem, hiszen ez az élet része. Pedig fájdalmas. A fájdalmat az alkaromból kibuggyanó vér (?) jelképezi. Onnan tör utat magának a lehulló csepp.

Mi is ez a csepp valójában? Egy gyermek születése? Egy felnőtt gyermek, aki elhagyja a szülői házat? Esetleg egy nagyon szeretett közeli ismerős/rokon elvesztése? A szeretett személy hagyott el? A válasz: Mindez egyben.
A téma sokadik ismételgetése és kivesézése kiváló alkalmat jelentett számomra saját magam megismerésére. Hogyan is viszonyulok én magam az "elengedéshez".

Azt kell, hogy megállapítsam, hogy ez a kép is (és a két poszttal korábbi is) kiváló bizonyítéka annak, hogy nálam az elengedés egy kínlódásokkal, gyötrődésekkel, fájdalommal tarkított állapot. Minden tekintetben igaz ez rám. Nem vagyok elég érett arra, hogy bárkit is, akit a szívembe zártam, elengedjem.

A Studio tagjai is bizonyára különböző képpen élik meg ezt a nagyon összetett érzést. Kíváncsi vagyok ezekre a lelki tusákra is. Érzékeny lelkűek: Irány Gyöngyös!
(2012. április 20, 17.00, Gyöngyös, Tiszti Klub.)
 

A kép címe: Markomból
A kép technikája: Akril
A kép hordozója: Vászon
A kép mérete: 30×21
Készült: 2012. március

A balerinákhoz nem sok közöm van. Magamtól lehet nem álltam volna neki a témának. Ettől függetlenül örülök, hogy "kikényszerült" belőlem.

Miért is? Degas nagy rajongója vagyok. A tudatos véletlen nekem nagyon imponál. A balerinák festője. Aki úgy láttatja a táncos lányokat, ahogyan előtte senki. Esendő, dolgos, fáradt nők. Olyanok, mint a való életben.
A másik érdekes velük kapcsolatban a mozdulataik sokfélesége. Olyanokat "csinálnak" a testükkel, amit normál ember, normál körülmények között biztos nem tenne.
...és még akkor nem is beszéltünk a ruháikról. Ilyen könnyed, piheszerű ruhakölteményt sem hord minden nap az ember lánya!

Mindent összevetve, kis gyűjtőmunkám után ki kell jelentenem, hogy a balerinák érdekesek! Mi több, csodálatra méltók!

Az én megrendelésemben viszont volt egy kis csavar! A balerinámnak olyannak kellett lennie, mint maga a megrendelő. Ugyanis a megrendelőm - aki egy nagyon kedves osztálytársam volt - maga a balerina.
Nem szokványos balerina, hiszen ő alapvetően énekesnő. Nem is akár milyen énekesnő!! Viszont alkatilag mondjuk úgy, hogy nem lenne alkalmas egy klasszikus balett darab címszerepére. Most viszont mégis erre "kényszerült" egy vicces lelkületű színházi rendező jóvoltából.

Extrém balerinánk mellbősége igencsak sokszorosa az átlag balerinák adottságainak és persze az áprilisi szellő sem döntené derékba. Mindezek ellenére, vagy épp pont ezért balerinánk igen csinos vörös démon!

A munkának úgy álltam neki, hogy kerestem túlméretezett balerinákat és a megrendelőm portréját nyomtattam ki a vásznam mellé.
A vöröses színek domináltak. Ezért lett a háttér sötét vörös.
A mozdulat pedig egy olyan mozdulat, amelyet 10-ből 9-szer láttam a képtalálatok között. Mivel a "balerinasághoz" nem értek, úgy döntöttem, hogy ez az ábrázolt mozdulat pont tökéletes lesz esetemben.
Mást nem is gondoltam hozzátenni a képhez. A balerina óriás méretben táncol/pózol előttünk. Bájai pedig majd' kinyomják a szemünket. Ezt a sötét-világos kontraszttal értem el. Fehérbe hajló rózsaszín bőre erős kontrasztban áll a feketével kevert háttér előtt.

Méret: A/4-es
Technika: Akril
Hordozó: Vászon
Készült: 2012. április 3.

Az "Elenged,És" munkacímű kiállításunk hamarosan bemutatásra kerül. Addig is, hogy a kiállításra szánt falakat teli aggassuk, mindannyian dolgozunk otthon gőzerővel. Én is bevállaltam még plusz egy képet az eddigiekhez. Így született meg a most bemutatandó festmény.

Ez a szó, hogy elengedés, nagyon összetett. Egyrészt van egy pozitív kicsengése, ami azt súgja, magasabb szinten vagyunk szellemileg és képesek vagyunk valakit elengedni. Ez nagyon jól hangzik, ám szerintem ez az esetek többségében nem ilyen egyszerű. Sok-sok szenvedéssel és álmatlan éjszakával jár. Különösen, ha szerelmi vonalon gondolkodunk a témáról.

Ha az élet nagy körforgását vesszük alapul, akkor már a születés is egy elengedés (vagy kiengedés? :)). Az anya elengedi a gyermeke kezét, a köldökzsinór elszakad és kész vége. Új élet kezdődik.

A halál ugyan ez. A halottat is utolsó útjára kísérjük, majd elengedjük. Leengedjük a földbe, mi pedig megbékélünk a sorssal. Jó esetben.

Ezen képem egy fiú és egy lány szakításáról szól. Már nem fogják egymás kezét, már rég a sötétben tapogatóznak. Talán jó ideje nem is látták már egymást. Egy vékony szál az, ami még a kapcsolatot jelenti. Ez a szál szakadt most el, ami után az alsó kéz (itt a férfi keze) kapkod még, de már esélytelen és a mélybe hull.

A képre a sötét-világos kontraszt jellemző. A vékony szál van megvilágítva, hogy a szál "vékonysága" még szembetűnőbb legyen. A szakadásnál vastag festékréteget vittem fel, ami még jobban odairányítja a tekintetet. Repedezett hatása is lett ezáltal.

Az alap gondolat már rég megvolt a fejemben, de a kezekkel gondban voltam. Hogyan tudnék pont olyan kezet találni az interneten, vagy bárhol máshol, ami nekem kell. Szinte teljesen esélytelen volt. Emiatt csúszott a kép elkészítése pá hetet. Majd erőt vettem magamon és a nemrég elkészült tárgysátram elé lógattam a saját kezem, miközben a másik kezemmel fényképeztem azt. Meglepően jól sikerültek a képek. Használatra kész voltak. Kinyomtattam, majd kezdődhetett a munka.

A kép, már majdnem teljesen elkészült, mikor éreztem, hogy mindez nagyon lapos még. Valami hiányzik. Azok a láthatatlan szálak, amik a "szakított párokat" mégis valahol összekötik. Emiatt vékony, sötét párhuzamos vonalakat húztam az egész kép felületén. Ezek talán nem is látszódnak, csak ha az ember konkrétan keresi őket. Hát a cél pontosan ez volt!

A képnek már "utóélete" is van, hiszen valószínűleg ez a kép lesz a Hamza Studio új, gyöngyösön megrendezendő kiállításának a meghívóján is.

Ezzel a címmel tervezünk kiállítást legközelebb Gyöngyösön a Hamza Studioval. Egy ideje már nem volt semmilyen akciónk, így jól fog esni egy kis képzőművészet.
Én már nagyon készülök.

A téma gyakorlatilag a napokban vált véglegessé, de már korábban szó volt erről.
Régebben nagyon szorgalmason festegettem és bármilyen kiállításra tudtam volna felmutatni munkákat, ám az utóbbi egy-két évben az aktivitásom lecsökkent.
Érdekes viszont, hogy a témát hallva rögtön elkészítettem egy festményt. Gyakorlatilag egy nap alatt megvoltam vele, szinte kipottyant a kezeim közül. Érleltem sokáig.

Volt régebben is már tervben egy sötét erdős kép is, de nem tudtam, mikor fog megszületni. Ahogy a témát körüljártam, az interneten is nézegettem fotókat, akkor találtam meg  a megfelelő erdőmet. Az eredeti fotón egy fiatal lány sziluettjét lehet látni, amint egy kis lámpást tart a kezében.
Régi, visszatérő témám a Korsós lány. A szobor, amely a főtéren található (Jászberényben). Igaz, évek óta nem festettem róla képet, de most nagyon adta magát a témához.

Elengedés... Mit is jelent ez a szó tulajdonképpen? Ha valaki menni akar, hát menjen. A Hamza Studio tagsága is ilyen. Sok tagunk van. Papíron. Kevés tagunk van, aki valóban dolgozik és tesz valamit a képzőművészet ügyéért. Jászberény és a Jászság kultúrájáért. A cím igazából azon tagjaink elengedését jelzik, akik nem találják az utat. Talán a helyes utat. Vagy szimplán csak egy másik útra tévedtek akár tudatosan, akár tudattalanul, sodródva az élet árjával.
A 2012-es év egy mérföldkő lesz a csoport életében. Ki az, aki velünk tart, és ki az, aki úgy dönt, hogy nem jön velünk. Persze mindig nyitva áll a kapu egy visszatérésre, hiszen az élet produkálhat váratlan fordulatokat mindannyiunk életében.

A festmény a helyes út megtalálásának jelképe. Bízom benne, hogy a Hamza Studio is megtalálja az útját, ami mint a képen is látszik: fényes lesz! :)
Velünk tartasz?


 

Karácsonyra sok-sok fotómagazint kaptam . Egyik ezek közül a Digitális Fotó Videó nevezetű lap volt, melynek borítóján Lábady István egy fotográfiája volt. Gyönyörű felvétel. Egyszerre valós és egyszerre szürreális. Azt hiszem, inkább szürreális. Egy nő áll a világos háttér előtt világos ruhában a jobb oldalon. Arca az egyedüli sötét folt a képen. Egyszerre szép és ártatlan és valahol olyan veszélyes-zombis is. Nem tudhatod, mire készül. Talán egy pillanat múlva felröppen, olyan légies az egész. Utazni készül, ez biztos, hiszen egy táska van a kezében, amelyre léggömbök vannak felerősítve. Nagy léggömbök! Olyan földöntúli az egész. Vagy csak szimplán álomszerű-víziószerű?! Nem tudom. Minden esetre ez a megfoghatatlanság tetszett meg a képen.

Először - még decemberben egy kis A/4-es tusos-akvarelles grafikát készítettem a kép alapján.
A jobb oldalon a titokzatos hölgy. Kicsit ijesztő, de szép. Ijesztő, mert nem tudom, mit akar. Értem jött? Vagy valamit közölni akar? Valamit elvisz belőlem? Halálra rémít! Alakja ezzel szemben hullámzó, akár egy gótikus szobor; mint egy "Szép Madonna". Ezt a hullámzást a haja segítségével tudtam ábrázolni.
Az ívek és körök mindenhol visszaköszönnek. Nem véletlen már a fotón sem a nyaklánc formája és a léggömbök közti hasonlóság sem - ebben egész biztos vagyok. Ezt én sem hagyhattam szó nélkül.
A képem felső része a sötét misztikum, az alsó a tisztaság jelképe. Valahol mindkettő olyan túlvilági.
Mindenhol léggömbök szállnak a levegőbe; a függőlegeseket, a repülést hangsúlyozandó.
Külön tetszenek a léggömbök "szájai". Olyanok, mint a tapaszok. Mintha rá akarnának gyógyulni valamire. Mint a polip tapadókorongjai. Egyfajta kapcsolódási pontokként vannak jele ég és föld között.
A képet tovább gondolva, december utolsó napjaiban és január első napjaiban tovább gondoltam. Sajnos volt időm gondolkodni, mert Karácsony első napjára lebetegedtem, belázasodtam. A hölgy arca is sápadt... Eredendően az egész képet ilyen sárgás-fehérre terveztem, ám menet közben meggyógyultam. :) A színek is ezzel együtt telítődtek.
Vannak visszatérő elemek, így például a körök-gömbök ismétlése, hangsúlyozása. Ez a nőiességgel függ össze. Női csábítás, trükkök, titkok, stb...
Egy új elem is került a kép aljára, egy összecsomózott "sál" vagy kendő. Magam sem értem ennek a megjelenését. Először csak pár vonalat húztam alulra, kompozíciós okokból. Pillanatok alatt "véletlenül" egy csomó bontakozott ki belőle. Utólag már értem a jelentését, de akkor meglepett. Mivel mostanában elég sok a munka, sok a stressz, ezzel egyértelműen magyarázható...

A kép címe: Léggömbök
Technika: Akril vásznon
Méret: 63×45
Készült: 20011 december és 2012 január közt

 

A gimnázium épülete szerintem a város egyik ékessége. És ez még csak a külcsín. Belbecsben sem szenved hiányt az intézmény, hiszen országosan jegyzett, nagyhírű iskoláról van szó.

Már olyan sok épületet és városrészletet festettem; nem is értem, ez eddig hogy maradhatott ki a szórásból. Talán, mert elkötelezett vagyok a Liska irányába? Lehet. Ettől függetlenül teljes mértékben elismerem a "másik iskola" létjogosultságát és értékeit.

Egyik volt osztálytársammal való beszélgetés késztetett arra, hogy elkészítsem ezt a képet. Szeretnének valamilyen frappáns ajándékkal kedveskedni a nyugdíjba vonuló főnöküknek. Mivel az említett úriember ezen iskola falai közt lett érett, a téma adta magát.
Volt már egy régebben készült képem is, amelynek sarkán látszódott a Lehel Gimi is, de azt erre a célra nem tartottam korrektnek. Pedig hát szándék az mutatkozott ennek megvásárlására. Sőt, kifejezetten elégedett lehet(ne) azzal a képpel is a megajándékozó és megajándékozott egyaránt.

Én még is úgy döntöttem, hogy készítek egy olyan képet is, amely csak az iskoláról szól. Ha nem is fog kelleni most, majd kelleni fog máskor/másnak. De ha nem, akkor sem vétettem olyan nagyot  az emberiség ellen.

Először anyagot gyűjtöttem. Az interneten keresgéltem megfelelő fotót, de igazán jót nem találtam. Majd édesanyám küldött egy saját fotóját, amelyről aztán nekikezdhettem a munkának. Nem sokat változtattam az eredeti képen. A kép alját hagytam el - túl sok volt az eredetin az úttest.
lakokat is helyeztem a képre, hogy kis élettel teljen meg a festmény. Pár éve ettől nagyobb méretben festettem meg a Liskát is, ahol ez már jól sikerült. Elő is vettem azt a képet, hogy ötleteket merítsek.

A kép színhangulata leginkább a sárga (az épület színe), amely harmonizál a fák zöld színével. A szürke úttest és a világoskék ég keretezik alul és felül a képet. Így tartja harmonikusnak meg a színhangulatot a kompozíció.

Kép címe: Lehel Gimi
Mérete: 30×40 cm
Technika: Akril, vászon
Készült: 2011. november
 

Ez már egy szabadabb versillusztrációm az előzőnél. Az első még inkább kiszolgálja a szöveget, ez pedig a hangulatra koncentrál. Kevesebb a konkrét képi elem, de azok súlyozottabb szerepet játszanak.

A nyarat igyekeztem az előzőhöz képest nagyobb intenzitással megjeleníteni. A kép alapvetően világos, forró, a jobb alsó sarokban már-már fülledt hangulatot áraszt.
A világoskék nyári égbolt az, ami ellenpontja tud lenne ennek a hőfoknak. A hideg-meleg kontraszt így tud leginkább érvényesülni.
Nagyon erős színekkel dolgoztam, hogy a vers intenzív élményét fokozni tudjam.

Az aranymetszésben ketté szelő sötétkék függőleges csík az estet hivatott szimbolizálni.  Rövid kis szakasza ez a versnek, ezért vesz itt is csak kis felületet igénybe. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy az a rövid vers szakasz elég intenzív része a versnek is. A határozott, "képidegen" (nyáridegen) csík így sem "rondít" bele a nyári forgatagba. A hosszú nyári nappalok elé is csak rövid időre kúszik be az éj.
Az első e témában festett képhez képest a másik szembetűnő különbség, hogy itt a függőleges vonal az estet ábrázolja, a másikon pedig egy vízszintes vonal volt hivatott bemutatni a nappalt.

A nyár szimbóluma ugyan úgy, mint az előző kép esetében a napraforgó. Szirmai olyanok, mint a lángcsóvák. A napraforgó középpontja most maga a Nap, amely fortyog, izzik, perzsel és táncol egyszerre.

Kép címe: Nyári Karc II.
Méret: 62× 48
Készült: 2011. november
Technika: Akril, vászon

Ahogy azt már sokszor megírtam, ez az év nem épp a festegetésről szólt. Ezért is üdítő kuriózum az itt elemzett festmény, amellyel a napokban lettem kész.

Még valamikor a nyár elején egy nagyon kedves ismerősöm, aki nem mellesleg költészettel foglalkozik megkért, hogy a hamarosan megjelenő kötetéhez készítsek illusztrációt, ami akár még nyomtatott formátumban is meg tudna jelenni.

Íme az a vers, amely az egész kötet mozgatórugója kíván lenni:

Utasi Hajnalka - Angyalarcba fordult nyári karc*

Sárga loknik kacagnak,
Súgva-búgva vihognak.
A mező csupa angyalarc,
Pillanatkép: nyári karc.

Dámák vonulnak,
ameddig a szem ellát.
Napra várnak,
Alkotják az acapellát.

Kacéran fordulnak, forognak.
Míg az Est kopogtat.

Bál elomlik,
Dal iramlik,
Fény hajózik.

Csend.

Hajnalpír bolydul,
Mosoly szabadul.
Napbárka fordul,
Aranyméz csordul.

Sárga loknik kacagnak,
Súgva-búgva vihognak.
A mező csupa angyalarc,
Pillanatkép: nyári karc.

* alföldi napraforgótábla

Az alap koncepcióm a kép megalkotását megelőzően egy vidám, nyári kép volt. Túl snassz lett volna (tőlem) egy szimpla napraforgó tábla, így ezzel nem is kísérleteztem. (Azaz mégis, de erről később.)
A cím arra ösztökéli az embert, hogy valamilyen arcot lásson bele a napraforgó fejekbe. Emiatt a szemekkel kezdtem az arc megfestését. Igyekeztem barátságos arcokat festeni, bár nem volt célom kifejezetten "földi ember" benyomását kelteni. Mégis csak angyalról van szó...

Mert milyen is egy angyal? Ki tudja... Mindenkié másmilyen. Az biztos, hogy a "funkciója" az, hogy onnan a magasból vigyázzon ránk. Emiatt nem festettem a napraforgó arcoknak szárát. Így, lebegve inkább tűnhetnek lebegő lényeknek.
Az arcokat igyekeztem nőiesnek festeni, bár menet közben ebben már nem voltam biztos. Milyen nemű is egy angyal? Az égieket "fiúnak" ábrázolják, de a napi szóhasználatban szőke fürtös kislányra mondjuk, hogy "angyal". Tehát elég nehéz igazságot tenni.

A kép hátterét festettem meg először egy nagyon széles ecsettel. Felül szürkületet, esti égboltot, majd lefelé haladva egyre világosabb eget festettem. A vers is egy napszak változást ír le: nappalból éjszaka lesz, majd éjszakából nappal.
A kép felső harmadát vízszintesen szeli ketté egy sáv. Egy nappali nyári égbolt képe. Olyan, amilyen egy mező fölött szokott lenni. Ez elé "furakodott" (fordul-forog) az egyik napraforgó arcom, majd alájuk még kettő. Így összesen három arcom van, akik "alkotják az a capellát".
Az összes arc vidám, mosolygós. Ez épp szemben áll a titokzatos, inkább esti háttérrel. A "titok" szón van a hangsúly; ezt akartam erősíteni. A vers is elég titokzatos, de legalább is nem e világi.

A festményre utólag került be egy látszólag idegen elem. Ez egy "kép-a-képben" elem; egy nyári, vidám napraforgó tábla sematikus rajza. Színben is igyekeztem ellensúlyozni a kép nagyobb részét kitevő esteledő témát. Csillámtollal rajzoltam meg a mezőt (amit a lányomtól kértem kölcsön). Ez a képrészlet méretben olyan, mintha a fenti nyári felhősávból csúszott volna le. Arról szól, hogy minden egy egészet alkot; a nappalban is ott lappang az éj és az éjben a nappal. Ezáltal már túl is mutat a "pillanatkép (nyári karc)" soron, de valahol az egész életünk (éjek és nappalok körforgása) egy pillanat(kép) csupán.

Cím: Nyári karc
Méret: 63×45
Technika: Aril (és toll) vásznon
 

Tény, hogy az idei év nem első sorban a festészetről szól. A fotó (és a megélhetés) jelenleg súlyozottabban van jelen az életemben.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ebben az évben ne készültek volna nagyszabású alkotások.
A már sokat emlegetett színpad háttér a maga 12 négyzetméterével egyértelműen a "fő alkotás" az idén.
Miután lezárult a nagy munka és eltelt egy kis idő, elkezdtem azon gondolkodni, hogy lehetett volna megoldani másképp a feladatot. Mi lett volna akkor, ha nem színpad háttérnek, hanem műalkotásnak készül a mű?
E két műfaj keresztezését hoztam végül létre.
Meghagytam a plakátos jelleget, de kevésbé "ordító jelleggel".
A fő motívum a jászberényi Nagytemplom; ugyan az, mint a színpad kép utolsó, záró eleme.
A vezér gondolat, miszerint a templom sziluettjébe jászsági népi motívumokat helyezek, az megmaradt. Annyit változtattam rajta, hogy kitörtem a templom forma adta zárt "ketrecből" és kiburjánoztattam belőle a "jász virágokat". Ha akarom, bele is magyarázhatom, hogy ennek mi az oka: A jász kultúra több a szakrális kultúránál. Az ősi hagyományokkal több.

Autentikusabbá is tettem a képet a tömegeknek szánt színpad képnél. Sok kritikát kaptam szakmai (néprajzos) körökből, hogy a kép színei nem "jászos" színek, inkább mezőkövesdi. Ez tény és való, de az esetében a színes (hivalkodó?) jelleg jobban illett a "Város Napja" rendezvényeihez és színes (!) programkínálatához.
Ez esetben nem erről volt szó. Itt inkább lehetett "szakmáznom" és elfogadnom a néprajzosok indokait (amellyel természetesen egyet is értek). 
A jászok ősi színe a zöld. A népviseletben is meghatározó, a népi kézimunkákban, szűcshímzésekben pedig teljesen egyértelmű ennek a színnek a dominanciája. Emiatt választottam uralkodó színnek én is a képen. Mind a háttérben, mind a növényeken megtalálható. Vele leginkább kontrasztban lévő szín a feketébe hajló nagyon sötét kék (amelyet főleg pirossal törtem le). Ez a kép "ősére" - a színpadképre is utal.

Ez a munkám először 2011. október 18-ától lesz látható a jászberényi egykori Jászkürt Fogadó épületében a Jászsági Képzőművészet-barátok Egyesületének kiállításán.

Méret: 100×70
Technika: Akril kartonon
Cím: Fesztivál (vagy Jász templom)